Petőfi kioktatja a politikusokat a költők érdeméről és arról, hogy hogyan kell bánni a költőkkel:
Tanuljátok meg, mi a költő,
És bánjatok szépen vele,
Tanuljátok meg, hogy a költő
Az istenség szent levele,
Melyet leküld magas kegyében
Hozzátok, gyarló emberek,
Amelybe örök igazságit
Saját kezével írta meg.
A költő az istenség szent levele, amit az embereknek küld, vagyis az Isten követe, apostol. Petőfi felszólítja a magyarokat, hogy becsüljék a költőket, hajtsanak fejet előttük, mert egyetlen nemzet se köszönhet annyit a költőinek, mint a magyar.
A magyar költők érdeme ugyanis, hogy a magyar nyelv, a nemzet egyetlen olyan kincse, amely még nem veszett el, megmenekült az enyészettől. Még fél évszázad se telt el azóta, hogy a költők felkarolták a magyar nyelvet, amely végóráit élte, „Az országútra kitaszítva / Halálos bajban feküvék.”
A kevély urak, a politikusok nem siettek a magyar nyelv megmentésére, legfeljebb csak rúgtak egyet rajta. A költők nagy hazafiúi érdeme, hogy ők ápolták a nyelvet és mentették meg a nemzet számára, így aztán nem érdemlik azoknak a kevély uraknak a lenézését, akik semmit sem tettek a magyar nyelvért.
Petőfi itt a nyelvújítási mozgalomra céloz, amely megmentette a magyar nyelvet, amely abban az időben valóban rossz állapotban volt. A nyelvet megmenteni nem akaró „kevély urak” pedig azok az idegenmajmoló arisztokraták, akik behódoltak az osztrákok németesítési törekvéseinek, és nemcsak hogy nem ápolták a magyar nyelvet, de mindent megtettek azért, hogy elhaljon, a „parasztok nyelvének” titulálták és divatból németül beszéltek stb.
De a nyelv ügyét leszámítva is azt vallja Petőfi, hogy a magyar költőkre nagy feladat hárul: nekik kell megmenteniük a hazát. Sokkal többet tesznek a hazáért, mint a politikusok, hiszen a magyar költészet terhes a politikával (ami Petőfi korára feltétlenül igaz is).
