Petőfi Sándor: Fa leszek, ha… (elemzés)

A vers szerkezeti megformálása nagyon virtuóz, és jól megmutatja, hogy Petőfinek milyen rendkívüli formaérzéke volt.

Az 1. versszak első 2 sora egy-egy versmondat. Az első sor („Fa leszek, ha fának vagy virága.”) mondatpárhuzamában a fő-és a mellékmondat felcserélődik („Ha harmat vagy: én virág leszek.”). Ez egyfajta formai játék, amely a 3. versmondatban is folytatódik („Harmat leszek, ha te napsugár vagy…”).

A 4. sor azonban új, célhatározói alárendelésként kapcsolódik mindhárom előző állításhoz („Csak hogy lényink egyesüljenek.”). A 3. sort három pont zárja, a költő ezzel felfüggeszti a tagmondathatárt, ez teszi lehetővé a sajátos visszacsatolást.

A 2. versszak az 1. versszak mondatpárhuzamait variálja 2 kétsoros versmondatban. Van megszólítás is: „leányka”. A 2. tagmondat pedig egy zárójeles közbevetést tartalmaz („hogy / Egyesüljünk”), amely visszautal az 1. versszak utolsó sorára („Csak hogy lényink egyesüljenek”), motivikusan is és mondattani szerepe is ugyanaz.

A mondatpárhuzamból egyfajta állandóságérzet származik, a tagmondatok helyzetének változása pedig folyamatosságérzetet ad. Az állandóság és a folyamatszerűség tehát egyszerre van jelen, emiatt mozgásban levőnek érezzük a szöveget. Ez a képi megformálásban is tetten érhető.

A névszói metaforák az egység (a szerelem) kétféle vonatkozását adják (én – te). Ez a két vonatkozás feltételezi és kiegészíti egymást a metaforák fogalmi síkjaihoz (én – te) rendelt képi megfelelésekben (fa és fa virága stb.).

Ezek az azonosítások egyrészt azt mutatják meg, hogy a „te” milyen alakokban jelenhetne meg (virág, harmat, napsugár, mennyország, pokol), másrészt azt, hogy az „én” milyen, a „te” átváltozásaihoz alkalmazkodó megjelenési formát vesz fel (fa, virág, harmat, csillag, elkárhozott lélek).

Az „én” aktuális alakja persze elválaszthatatlan a „te” aktuális alakjától: a virág éltetője a fa, a harmat nyugvóhelye a virág stb.

Tehát itt örökös átalakulás zajlik, a lírai én szerelmi vágya nem ismer lehetetlent, még az időt is visszafordítja: a valóságban ugyanis előbb van a fa, és csak utána lehet virága, előbb nyílik ki a virág, és csak aztán szállhat rá harmat stb. Itt azonban minden ellenkező irányú, mivel mindig a lány változik át előbb: a lány az, aki van, a költő mindvégig csak lesz.

Ezek az alakváltozások merészek, de nem erőszakoltak, hiszen a természet rendje fejeződik ki bennük. Ezek a képek kora legfinomabb, legválasztékosabb lelkületének mutatják a póriassággal, arroganciával vádolt, fékezhetetlen temperamentumú költőt.

A vers beszélője és kedvese természetesen egymás előző alakjait is felvehetik: amikor kedvese virág, akkor ő fa, de amikor kedvese harmat, akkor ő a virág, és így tovább.

Úgy is felfoghatjuk, hogy valóságos kergetőzés zajlik az átalakulások során: először a lány virág, a költő pedig fa, aztán a költő a virág, de a lány már harmat, erre a költő is harmattá lesz, akkor azonban a lány napsugárrá válik. Soha nincsenek ugyanabban az alakban, ez kifejezheti a szerelem reménytelenségét, az elérhetetlenséget.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!