Petőfi Sándor: Nemzeti dal (elemzés)

Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
• A vers keletkezésének körülményei
• A Nemzeti dal műfaja, stílusa, hangvétele, költői eszközei, nyelvezete
• A Nemzeti dal formája, szerkezete, verselése
• Címértelmezés
• A vers értelmezése
• Befejezés

A vers másik elemzése ITT olvasható.

Ezt a verset mindenki ismeri: ez az a vers, amelyet gyerekkorunk óta minden évben hallunk, ez az a vers, amelyet elszavalnak minden március 15-i ünnepségen, ezért talán túlságosan is megszoktuk, és nem hat ránk többé olyan elemi erővel, mint amilyen erővel keletkezésekor hatott.

Mert ez volt az a vers, amely két nappal a születése után úgyszólván pillanatok alatt a forradalom indulója lett, a „magyar Marseillaise”. Hatásának titka persze az volt, hogy egy forró történelmi pillanatban pontosan azt fejezte ki, azt fogalmazta meg, amire a magyar hazafiak hatalmas tömegei a legjobban vágytak.

A korszak és a vers témája tehát szerencsésen találkozott össze, Petőfi nem járt úgy, mint például Batsányi János, aki egy olyan korszakban várta a forradalmat, amikor egyáltalán nem volt forradalmi légkör.

A sikert persze nemcsak az aktualitásának köszönhette a vers, hanem annak is, hogy Petőfi mesteri módon formálta és szövegezte meg.

Olvassuk most el a verset!

Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A költemény alapjában véve alkalmi vers, amelynek aktuálpolitikai funkciója volt: egy verses formájú szónoki beszéd, egyfajta kiáltvány, felhívás, szózat a nemzethez, amelynek célja az agitálás, a lelkesítés, a hallgatóság feltüzelése. Petőfi haladéktalan állásfoglalásra és önfeláldozó harcra buzdítja fel közönségét, amelynek egy történelmi sorsforduló idején kell választania szabadság és rabság között.

A vers beszédhelyzete szerint a költő, aki amolyan szónok, szószóló, többes szám első személyben az általa képviselt közösség, a magyar nép nevében beszél. Ez a többes szám magába foglalja őt magát is és a hallgatóit is, a közösséggel való egybeolvadását fejezi ki.

A vers különlegessége az, hogy nemcsak a szónok beszél, hanem a hallgatóság is beleszól a versbe: Petőfi ugyanis kérdés-felelet, felszólítás-válasz formájában építette fel a költeményt.

Tehát egyfajta párbeszéd zajlik az egyén és az őt hallgató tömeg között, felváltva szólal meg az egyik és a másik: az egyén kezdeményez, a versszakok első felében egy-egy buzdító érvet fogalmaz meg, a második felében (a refrénben) pedig az általa elmondottakkal egyetértő közönség válaszol az eskü szavaival.

A költő tehát mint szónok kérdez, agitál, lelkesít, a tömeg pedig visszhangozza az esküszót: ez a két szólam teszi teljessé a verset. Egy nagy drámai párbeszédről van szó, amelyben a költő a népvezér szerepét játssza.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!