Petőfi Sándor: Nemzeti dal (elemzés)

A 6. strófában egy kis érzelmet is visz a versbe, ezáltal is igyekszik „megdolgozni” a közönséget:

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.

Itt ellágyul a költő hangja, aki egy megható képet rajzol a tömeg elé: unokáikat láttatja velük, amint áldják őket, akik önfeláldozóan harcoltak a saját és az ő szabadságukért is. Tehát azt ígéri hallgatóságának, hogy az utókor tisztelni fogja őket bátorságukért, hősiességükért és áldozatvállalásukért. Szent lesz azoknak a neve, akik a szabadságért haltak meg.

Valójában már régóta kísértette Petőfit az a gondolat, hogy talán ő maga is áldozatul esik. Talán nem tudja majd befejezni, amit elkezdett, ez esetben befejezi más, de nagyon fontos, hogy elkezdje, mert azzal is előreviszi a közös ügyet.

Ezt a gondolatot legtisztábban Az apostol című elbeszélő költeményében fejtette ki, amikor Szilveszter azt mondja egy nagy monológban: „Érzem, hogy én is egy sugár vagyok, / Amely segíti a földet megérni. / Csak egy nap tart a sugár élete… / S parányi művemnek nyoma / Elvész az óriási munka közt. / De életemnek a tudat erőt ad, / Halálomnak pedig megnyugvást, / Hogy én is, én is egy sugár vagyok!”

A szabadságért küzdő hazafiak halála tehát nem lesz hiábavaló: erőfeszítésével mindenki a közösséget teszi gazdagabbá, és önfeláldozásáért becsülni fogják azok a nemzedékek, akik az általa kivívott szabadságban élnek majd. A hősök sírjánál le fog borulni az utókor, és áldja majd a neveiket, amelyek olyan szentek lesznek, mint Isten neve.

De alighogy a közönség ellágyulna a költővel együtt, máris csattan újra – utoljára – diadalmasan a kemény, ünnepélyes refrén, az eskü:

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Figyeljünk fel rá, hogy az utolsó versszakban ismét világi célra használ a költő vallásos kifejezéseket, mint „áldó imádság”, „szent neveink”! Ez a jellegzetesség az egész versben megfigyelhető.

Az utolsó strófában lényegesen megváltozik a költemény hangvétele: elcsendesedik, megszelídül, elhalkul. Ráadásul a korszaknak, a romantika korának jámbor érzelmességéből is megjelenik benne valami, pedig ez a fajta érzelmesség egyébként idegen volt Petőfitől.

Ugyanakkor ez az érzelmes zárlat tökéletes feloldása annak az érzelmi túlfűtöttségnek, annak a szenvedélynek, amely végig ott dolgozik a versben. Ez a katartikus vég teszi teljessé a költeményt.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 12. oldalra!