A vers szerkezetileg 4 egységre bontható.
Az 1. egység (1-3. versszak) a bevezető rész, amelyben a költő metaforákkal, képes beszéddel általánosságban jellemzi érzéseit.
Először az ifjúságot (az élet tavaszát), az értékeket mutatja be, amelyek elmúltával egy sivár, üres világ köszönt be. Petőfi úgy érzi, tovatűnt az ifjúsága, amelynek szépségével szemben a férfikor, az élet nyara, üres és szomorú, ezt természeti képekkel és a negatív festés eszközével ábrázolja („magával vitte a sok szép virágot”, „magával vitte a zengő pacsirtát”, „Elszállt a földről a dalos madár is”).
Ráadásul ott közelít már az ősz is a maga viharaival és csörgő, száraz erdőivel („Ábrándaimnak száraz erdejében / Csörög, csörög már s nem susog a lomb…”). A tavasz és a hajnal képeit tehát az ősz, a vihar, a borongás képei váltják fel.
Petőfi metaforákkal érzékelteti illúzióvesztett állapotát: „ábrándjai száraz erdejét” említi, s bevallja, hogy a fiatalság álmait szétzúzta a rideg valóság („Letörlé őket kérlelhetlenűl a / Rideg valóság szigorú keze”), az élet, a világ sötétnek tűnik. Végül azt is bevallja, hogy gondok nyomasztják („A gondok fojtó levegője nyom…”).
A 4-5. strófában konkrétan is kifejti, hogy miért ilyen rossz a hangulata, így a múltról egyre inkább a jelenre tér át.
A 2. egység (4. versszak) a dicsvágyról szól, amely a költőt eddig hajtotta, munkára ösztönözte. Minthogy a felnőttkor egyfajta kijózanodással jár, Petőfi lemond a költői sikerekről és hírnévről, már nem szomjazza úgy a dicsőséget, mint régen. Azt mondja, igyon más a „dicsvágy patakjából”, ő már nem kér belőle.
A regényes bércekről, tündér patakokról szóló rész jellegzetesen romantikus betét. Ezzel ellentétes motívum az élet sötétsége, amely a refrénben jelenik meg.
A 3. egység (5. versszak) egy nézőpontváltással a közügyekre irányítja a figyelmünket. Petőfi jelzi is a nézőpontváltozást: „Ha elfordúlok enmagamtul és mint / Polgár végigtekintem a hazát”.
Komorságának, sötét kedélyállapotának természetesen a politikai kiábrándulás is oka: úgy látja, a nép pusztulásnak indult („Szemem megromlott satnya ivadékot, / Egy pusztulásnak indult népet lát”) és ő hazafiként tehetetlen („Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna? / Mást nem tehetek, csak sirathatom…”). Hangvétele itt Berzsenyi és Kölcsey nemzetostorozó, feddő hangját idézi fel.
Ő, aki a népet mindig a saját fajtájával azonosította, a dolgozó, küszködő népet mindig szerette, most azt mondja, satnya ivadékú ez a nép, szétfoszlóban van, miért áldozná föl magát érte?
A nemzet érdeke most is fontosabb számára, mint saját érdekei, mégis azt kell látnunk, hogy értékrendje alapvetően megváltozott az eltelt évek alatt. Mintha elvesztette volna hitét a nemzet erejében. Tehetetlenségét, indulatát jól jelzi a modalitás megváltozása: felkiáltás, kérdés, félbehagyás követi egymást.
Egyetlen öröme van, a szerelem, az, hogy Júlia szereti. Ezt a gondolatot a refrén hangsúlyozza minden strófa végén, ez a gondolat jelenti a fényt a vers komor, sötét világában: „Milyen sötét vón a világ, az élet, / Ha nem szeretnél, fényes angyalom!”
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
