Emlékezzünk, hogy Petőfi metaforikusan a „természet vadvirágá”-nak nevezte magát első ars poeticájában, értve ezen azt, hogy ő olyan eredetiséggel bír, amelyet iskolában nem lehet megtanulni, és alkotói elvei is ebből az eredetiségből származnak.
Ő fölébe emelkedik minden esztétizáló szabályszerűségnek, és nemcsak költőként való mesterségbeli tudása alapján méltó az alkotói halhatatlanságra, hanem érzelmei révén is. Az ő érzései ugyanis emberfelettiek, akárcsak egy „igazi” romantikus költőnek. Ő lenéz a „mélységek mélyére”, leszáll az emberi érzések centrumába a képzelet játékai során.
Ezért ő emberként is sokkal teljesebb és igazabb, mint azok a kritikusok, akik az eredetiségnek szikráját sem mutatják, mégis támadni és bírálni merészelik őt.
A vers tere szándékosan gigantikusan megnövelt tér, amely a vers témájához igazodik. Petőfi, akit a romantika nevében támadtak realizmusa miatt, most megmutatja, hogy romantikus képeket is tud alkotni: a versben a legtávolabbi végletek jelennek meg (lent és fent), és jelen van mind a négy elem (föld, víz, levegő, tűz), ami a világmindenség teljességét fejezi ki.
Szintén megfelel a romantika költészeteszményének:
1. a lírai én nézőpontja (az ég magassága)
2. a lírai én megistenülése
3. a képzelet mindenhatósága
Ugyanakkor Petőfi a kozmikus méretű képeket is a tőle megszokott természetes, köznapi nyelvezettel festi meg.
A vers 6 szótagos rövid sorokból áll és nem oszlik strófákra, hanem egy tömböt alkot (astrofikus szerkezet).
