Petrarca Magamban, lassan, gondolkodva járom… kezdetű verse a Daloskönyv 35. darabja, sokak szerint a költő legtökéletesebb alkotása.
A vers szép példája annak, ahogy Petrarca költészetében összefonódik a természet-és a szerelemélmény.
A vers egyike a Laurához írott korai műveknek, melyekben a szerelem szenvedélyes és fájdalmas érzés, elfojtott tűz, amit a lírai én próbál titkolni a környezete előtt. Arcán azonban ott ég a szerelem lángjának „visszfénye”, bárki könnyen észreveheti, s ő ezt nem akarja.
Ezért menekül ki a természetbe, ahol egyedül lehet: így próbálja elkerülni az emberek fürkésző tekintetét, akik előtt szégyelli a nagy, lángoló szerelmet és a lelki gyötrelmet, amit érez. Azt reméli, az erdők, völgyek és folyók megértőbbek lesznek, mint az emberek, és enyhítik kínjait, megvigasztalják, feloldják bánatát.
Magamban, lassan, gondolkodva járom…
Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.
Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom
az emberek elől, kik rámtalálnak,
mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,
mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.
S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,
folyók és erdők érthetik meg éltem,
mert máshol mélyen rejtve van keserve.
De bármilyen vad s zord utakra törjek,
el nem hagy Ámor, ő kíséri léptem
vitázva, kérdezgetve és felelve.
(Szabolcsi Éva fordítása)
A vers műfaja dal, hangulata elégikus, szomorú, melankolikus. Formája szonett, témája a magány. Tipikus magányversről van szó (a magyar költészetben is találhatunk ilyeneket, pl. Csokonai A Magánossághoz c. versét).
Fő motívum: a magány, mely nem megszemélyesítve jelenik meg (mint Csokonainál), hanem egy lelkiállapotként. Petrarca a magány állapotát ábrázolja.
A jelzők – lassan, gondolkodva, puszta, néma – azt az érzést keltik, hogy távol vagyunk az emberek világától, és egy külső tájon járunk, amely tiszta, de kietlen is.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
