A 3. egység (12-14. sor, utolsó strófa) a zárlat, amely összegez és feloldást hoz („De bármily vad és zord utakra törjek”). A záró strófa minden mozzanata ellentétes az eddigiekkel, különösen a legelső strófával. Megjelennek a versindító motívumok, de önmaguk ellentétébe csapva térnek vissza, s ettől a vers tökéletes, lezárt, kerek egész, a szonett szerkezete szép ívet kap.
A vers utolsó sora visszautal az első sorra és ki is fejti azt. Az 1. strófában megjelenő magányról az utolsó versszakban ugyanis kiderül, hogy nem jelent teljes egyedüllétet, hiszen a beszélőt mindig minden útjára elkíséri Ámor, az antik szerelemisten, aki mindig a nyomában jár, és kérdéseivel, válaszaival gyötri, nyugtalanítja.
A nézőpont itt döntősen belsővé válik: a beszélő elénk tárja a gondolatait. Ámor persze a lírai én gondolataiban van, a fejében beszél, vitázik, tehát ahogy a lírai én a tájban jár, lényegében saját érzéseivel beszélget.
Ámor nevéből derül ki, hogy a beszélő szerelmes, és ezt az érzést kívánja a világ elől elrejteni. Így a vers végül is szerelmes vers, hiszen kiderül, hogy a szerelem ég olyan nagy lánggal a szívében, hogy nem lehet sem elfojtani, sem titokban tartani.
Ámor mindig vele van, így a zord, elhagyatott táj sem ember nélküli pusztaság, és a lassú mozgás és a csend motívuma is átváltozik izgatott, szenvedélyes vitává. A menekülés sem igazán menekülés, hiszen a beszélő csak az emberek közül tud elmenekülni, Ámor elől nem. Valójában nincs lehetőség a menekülésre.
Ezt a zárlatban megjelenő fordulat jelzi. Azért nincs lehetőség a menekülésre, mert a fájdalom a lélek mélyén rejtőzik, és elkíséri az embert, bárhová is menjen.
Vagy ha úgy tetszik, a lelkünkben zajló folyamatok elől nem tudunk elmenekülni. Akármilyen messzire is futunk, ha belül szenvedünk, akkor az a szenvedés velünk marad, elkísér, bárhová is menjünk, bárhogyan is meneküljünk.
Ez egy fájdalmas, gyötrő állapot, amit a természet csendje és szépsége sem tud megszűntetni, hiszen a szenvedés forrása a lélekben van. A háborgó lelket a természet sem tudja lecsendesíteni.
A Magamban, lassan, gondolkodva járom… a Daloskönyv többi darabjához hasonlóan a Petrarca nevéhez köthető szonettformában íródott. Tudjuk, hogy Petrarca a 13. század közepén megújította a szonettformát: a petrarcai szonettben a legutolsó versszak áll ellentétben az előző hárommal (míg a hagyományos szonettben az első két és az utolsó két strófa közt volt az ellentét).
A Magamban, lassan, gondolkodva járom… kezdetű vers is a petrarcai szonettforma szerint íródott. Két négysoros (quartine) és két háromsoros (terzine) strófából áll, szótagszáma 11.
