A vers beszélője E/1. személyben szólal meg, és belülről ábrázolja saját lelkiállapotát. Attitűdje melankolikus, amit jelez a lemondásra, tépelődésre való hajlama, és önmegfigyelő.
A lélekrajz és az önmegfigyelés reneszánsz jellegzetességek, és Petrarca lírájának alapvető jegyei. Megfigyeli önmagát, aztán az élményt általánossá teszi. Feltehetőleg ennek a versnek is van konkrét élményi alapja (a Laura-szerelem), de az értelmezés szempontjából ez közömbös.
A cím megegyezik a költemény első sorával (nem Petrarca adta, hanem az utókor, hogy meg lehessen különböztetni). Jelen esetben a cím (és az első sor) meghatározza a vers alaphelyzetét és fő motívumát.
A Magamban, lassan, gondolkodva járom… felépítése logikus, tudatos: 3 szerkezeti egységre bontható fel.
Az 1. egység (1-6. sor) egy állapotleírás. Vágyak, emlékek fájdalma űzi ki a beszélőt a természetbe, ahol nem jár más, csak ő. Mintegy rejtőzködik, nem kívánja az emberek társaságát, mert emlékeinek, vágyainak, bánatának akar élni.
Petrarca egyszerre láttat kívülről és belülről. Az E/1. személyű megszólalás ellenére a külső kép erőteljesebb, mint a belső.
Már az 1. versszakban a magányt és a csendet sugallja a „puszta, néma táj” képe. Ez a csend azonban nem valami kellemes, önfeledt állapot, hanem nyugtalanító, nyomasztó.
A lírai én ember által ritkán járt vidéken bolyong. Mozgása lassú, vontatott ritmusú, így nem zavarja meg se a táj csendjét, se a lelkében dúló gondolatokat. Mert belső vihar, lelki háborgások rejtőznek a látszólagos csend mögött.
Ez az oka annak, hogy az őt körülvevő elhagyatott tájat pusztaságnak nevezi a költő. Ez a magány riasztó, társadalmon kívüli állapot, amelynek oka pusztán az, hogy a költő titkolni akarja az emberek elől azokat a vívódásokat, felzaklató gondolatokat, amelyek kínozzák.
Az 5. sortól a lírai én már nem is egyedüllétről, hanem menekülésről, rejtőzésről beszél.
A 2. egység (7-11. sor) az állapot magyarázata, amely arra a kérdésre is választ ad, hogy miért menekül a beszélő, mi űzi el az emberek közül: „Mert arcom őrzi visszfényét a lángnak, mely bennem ég.” Vagyis az érzelmeit akarja elrejteni, amelyeket titkolnia kell a világ elől.
Azért menekül az emberek elől, mert csak így tud védekezni az ellen, hogy bánatát fel kelljen tárnia, csak a magány nyújt neki oltalmat a szégyen elől, ami akkor érné, ha elárulná mindenki előtt az érzéseit. Tudja, hogy látszik az arcán mindaz, amit a szívében érez, ezért nem akarja, hogy az emberek rátaláljanak. A lelkében viaskodó gondolatok és érzelmek egyre erősebbek, s ennek külső jelei vannak.
A beszélőből itt kitör a panasz: úgy érzi, ember nem értheti meg az ő fájdalmát, csak a hegyek és a völgyek, csak a természet. A természet átlelkesül, emberi tulajdonságokat kap: Petrarca volt az első a világirodalomban, aki hangot adott a természet emberségessége és az emberi világ kegyetlensége közti ellentétnek. A természet megértő és jóságos, az emberek viszont rosszindulatúak és kegyetlenek.
A vers lírai énje a természetet közelebb érzi magához, mint az embereket. Úgy érzi, a természet, a völgyek és a folyók megértik őt, és csak ők értik meg: az emberek nem. A természet olyan és úgy gondolkodik, mint ő…
A fájdalmas, mindenki elől titkolt érzés természete tehát a tájjal rokon: az embernek nem a racionális, hanem a természeti részéhez, az ösztönös, „állati” részéhez tartozik ez az érzelem.
A beszélő személyisége teljesen feloldódik ebben az érzelemben. Ez a magarejtő, érzelemrejtő, életrejtő mozzanat később majd a romantikában alapmotívum lesz (mint kivonulás a társadalomból). A romantika a reneszánsztól vette át azokat a totalizált érzéseket, amelyek a lovagi líra szerelemkultuszából is táplálkoznak, együtt a természetkultusszal. Petrarca e versben mindezeket előlegezi.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
