Petőfit az a szörnyű gondolat kínozza, hogy a világ egyszer előre, másszor visszafelé halad, hogy nincs fejlődés, hanem előretörések és visszaesések vannak. Olyan, mint a folyóvíz, amely dagad és elsimul, vagy a kő, amit földobnak és lehull (ezek jól ismert költői toposzok, képek, metaforák).
Figyelemre méltó költői megoldással él itt Petőfi, hiszen négy párhuzamos hasonlatot használ: mind a négy azt fejezi ki, hogy az emberi cselekvések hiábavalóak. Ugyanakkor mind a négy hasonlatnak van két egymással ellentétes alrésze, amelyek által a költő a ciklikusságot érzékelteti: a fa virágzik, majd elvirít, a hullám dagad, majd elsimul, a követ fölhajítják, majd lehull, a vándor felmászik a hegyre, majd leballag a hegyről.
De hátha ugy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimúl,
Mint a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
Örökké csak föl és alá. Ezt a hullámzást mintázza a vers szerkezete is, amelynek vonala szintén a cirkálásra emlékeztet.
A négy szemléletes hasonlat felidézheti bennünk a görög mitológiából Sziszüphosz mítoszát is, aki egy örökkévalóságon át hiába görgette a követ, amely mindig visszagurult.
De az ószövetségi Prédikátor könyvében is megfogalmazódik egy hasonló gondolat, mint Petőfié: „Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lészen, és ami most lészen, ugyanaz, ami ennekutána is lészen; és semmi nincs új dolog a nap alatt.”
A költő számára irtóztató ez a gondolat, hogy nem a fejlődés, az előrehaladás, hanem a ciklikusság elve érvényesül a világban. Annyira irtózik, hogy a hideg rázza: még a kígyó is meleg napsugár ehhez a gondolathoz képest!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kigyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet – – –
S így ér véget a vers, Petőfi egy irtóztató képpel zárja: a kígyó-motívummal, mely azt fejezi ki, hogy ez egy lelket elszorító, kétségbeejtő, életet elvevő gondolat. Akit ez a gondolat fojtogat, úgy érzi magát, mintha kígyó fojtogatná. A kígyó, amely megfojt, azt jelenti, hogy a vers tulajdonképpen halállal ér véget.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
