A 2. sor, mint mondtam, egy kérdés („Temetőbe kit kisérnek?”), amire válaszként a halottról szóló információt várunk a 3. sorban. Ám Petőfi, bár a kérdésre válaszol, nem a halottról, hanem saját lelkiállapotáról közöl információt: „Akárki! már nem földi rab, / Nálam százszorta boldogabb.”
Ebből megértjük, hogy nem a halott személye a fontos, akinek már semmi sem fáj, aki már nem szenved, hiszen szenvedni csak az élők tudnak. A „földi rab” keresztény gyökerű kép, arra a hiedelemre utal, miszerint a földi élet siralomvölgy, tele szenvedéssel, amelyért a túlvilágon kap kárpótlást az ember.
A temetési menetet ábrázoló nyitóképből akár életkép is lehetne, de Petőfi nem megy el ebbe az irányba. Számára most a külső esemény (a temetés) csak alkalom arra, hogy jellemezze saját belső lelkiállapotát.
Ugyanis az egész vers célja az, hogy a beszélő pillanatnyi érzelmi állapotát közvetítse. Minden egyéb, legyen az a temetési ének vagy a temetési menet látványa, csak ezt a lelkiállapotot (a lírai én szomorúságát, életuntságát) hivatott illusztrálni.
A vers tehát nem a halottról vagy a halálról, hanem az életről és az élettel együtt járó szenvedésről szól. Ezután nem is konkrétumok következnek, hanem a lírai én szenvedéséről esik szó általánosságban, aki szerint a halott százszor boldogabb nála, mert a halottnak már nem kell szenvednie. Az nem derül ki, hogy a beszélő szenvedését konkrétan mi okozza.
A verset egy ellentét uralja, melyet a nyitóhelyzetből bont ki a költő. Komor hangulatát Petőfi ezen az ellentéten keresztül fejezi ki, amely az utolsó sorban jelenik meg. Ezért a halottért sok ember sír, őérte viszont nem sírna senki. A vers „csattanója” természetesen a legutolsó sor.
De már a „Be sok ember sírva fakadt!” sor is, amely a halottat gyászoló sokaságot villantja fel, ellentétben áll a lírai én magányával, aki egyedül, az ablakában állva figyeli a temetési menetet.
Ez a sor arra utal, hogy a halott és a gyászolók viszonya keltett benne keserű gondolatokat. A halottat minden bizonnyal sokan szerették, mert sokan sírnak utána. A lírai én úgy gondolja, őt senki sem siratná meg, s ez arra utal, hogy magányos, nincs senkije, nem szereti senki.
Azt nem tudhatjuk, hogy ez valóban így van-e, vagy csak ő érzi így, mert éppen rossz kedve van. Annyi bizonyos, hogy a vers első olvasásra egy éppen rossz passzban levő, szenvelgő fiatalember romantikus pózának is tűnhet.
Az sem derül ki, hogy a beszélő miért van ilyen rossz hangulatban, és ez az információhiány tragikussá fokozza a helyzetét, mivel lelkiállapotának nincs magyarázata. Csak élethelyzetére következtethetünk: valószínűleg egyedülálló, ha egyszer magányosnak, elhagyatottnak érzi magát. Felmerülhet bennünk, hogy esetleg szerelmi csalódás okozhatta magányát és rossz hangulatát, de erre vonatkozóan semmi utalás nem történik.
Petőfi hitelesen ábrázolja, ahogy a temetési menetet látva megszületik a versbe foglalt gondolat. Az utolsó előtti sor, bár vessző van utána, valójában kérdés: méghozzá fájdalmas, felkiáltásszerű költői kérdés, amellyel a beszélő azt a vágyát fejezi ki, hogy bár ő lenne ott a halott helyén, bár őt temetnék („Mért nem visznek engemet ki”). A fájdalmat, a panaszt a sok nazális hang is érzékelteti ebben a sorban.
Az utolsó sor a csúcspont, azon belül is késleltetés történik, hiszen az igazi csúcspont a vers legutolsó szava, a „senki”, amelyet a költő három szótagon át késleltet az utolsó sorban („Legalább nem sírna senki”). Ráadásul ez az utolsó szó alliterál az előtte álló szóval: „sírna senki”, és ennek az alliterációnak feszültségteremtő szerepe van.
Itt derül ki ugyanis, hogy ha a beszélő lenne a halott, neki nem lenne gyászolója. Az a szeretetteljes emberi kapcsolat, amely a halott és a gyászolók között van, az ő számára csak vágyálom.
A vers különlegessége, hogy az ismétlések és ellentétek játéka miatt úgy érezzük, mintha fokozatosan a szemünk előtt formálódna meg az a gondolat, amely szülte a verset. Ez a sajátosság a népdalköltészetnek egyik fontos jellemzője, mivel a népdalokban a megjelenített helyzet és lelkiállapot mindig jelen idejű és folyamatszerű, ezért hatnak a népdalok olyan elevennek és frissnek.
A verset az elemzők ún. „tiszta” népdalnak tekintik, mert Petőfi nem sző bele életképszerű elemet, hanem „megelégszik” az egynemű érzelem megszólaltatásával. Tömörség, egyszerűség, kerekség s komor hangulat jellemzi a művet.
A Petőfi-dalok jelentőségét az adja, hogy a költő nem elcsépelt vagy kezdő módon, természeti kép, virághasonlat, jellegzetes indulatszavak vagy parasztos kifejezések használatával akar népies lenni, hanem vérében van a népdal ihletése: tökéletesen magába szívta a népdal szellemét.
Petőfi érdeme, hogy az ő népdalai fogadtatták el a műfajt az irodalmi köztudattal. Népköltészeti ihletésű versei annyira népdalszerűek voltak, hogy visszakerültek a folklórba és népdalként énekelték őket, a Temetésre szól az ének címűnek például 15 zenei feldolgozása volt Isoz Kálmán bibliográfiája szerint.
