Pilinszky János Francia fogoly című verse 1947-ben keletkezett, a lágerélmény ihlette versek közé tartozik. Először a Válasz c. folyóirat 1947. szeptemberi számában jelent meg.
Életrajzi háttere: a költőt 1944 őszén behívták katonának, s az év végén alakulatát kivitték az országból a németországi Harbach nevű faluba. Pilinszky itt és még néhány más helyen (Frankfurt, Wiesbaden) állomásozott, így szembesült a fasizmus szörnyűségeivel, a koncentrációs táborokkal, lágerekkel. 1945 novemberében térhetett vissza Magyarországra.
A megrendítő lágerélmény döntő hatással volt rá, költői világának középpontjában a koncentrációs táborokról szerzett nyomasztó tapasztalatai állnak. Ugyanakkor háborús versei között szorosan véve csak egy háborús költemény van. A többi a magányt, a szorongást, az emberi számkivetettséget, a világ abszurditását szólaltatja meg. Csak mélyükön munkál ott mindaz a szörnyűség, amit a költő átélt.
A világháború tapasztalatai az ember végső nyomorúságát, irgalom nélküli megalázottságát leplezték le Pilinszky előtt. Már kevéssel a gyötrelmes élmény után megalkotta azokat a verseit, amelyek több mint egy évtizeddel később a Harmadnapon c. kötetben az Egy KZ-láger falára ciklusba kerültek.
A Francia fogoly élményvilágát is a háború uralja. Egy borzalmas látvány és annak makacsul vissza-visszatérő emléke ihlette a verset.
Francia fogoly
Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.
S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!
Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önnönmaguktól kell, hogy elvegyék!
Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, – azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!
Minek folytassam? – Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben,
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
„Csak azt feledném, azt a franciát…”
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:
„Éhes vagyok” – És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki ellett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.
A Francia fogoly műfaja életkép, a lírai én egy, a közelmúltban átélt tragikus élethelyzetet idéz fel és él át újra. A kép egy mozdulatlan állapotot rögzít: a tehetetlen és életveszélyes evést, a francia fogoly kálváriáját mintegy kimerevítve.
A vers dramatikus, erősen részletező, tárgyszerű leírásra épül. Hangulata döbbent, kétségbeesett, riadt, feszült. A beszélő iszonyát jelzik a leírás és az utolsó versszakok erősen indulattal teli, emotív felkiáltásai.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
