Radnóti Miklós: Razglednicák (elemzés)

Az 1. vers elemzése

(keletkezett: 1944. augusztus 30. A hegyek között, útban a bori központi tábor felé)

Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zűrzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

Formája: nyolcsoros, páros rímű. Verselése időmértékes, hetedfeles jambikus sorokból áll, melyek az alexandrin egy változatát képezik (3 és fél jambus, metszet, 3 jambus). Ez a metrum formai fegyelmezettséget ad a költeménynek.

A vers leíró jellegű helyzet-és állapotfestést tartalmaz, hangulatában még a remény dominál. A beszélő magatartása figyelő-szemlélő, és rögzíti, amit megfigyel.

A mű szerkezetileg szimmetrikus, 2 egységből áll:

Az 1. egység (1-4. sor) témája a távolból már hallható háború zaja. A környezet, a tájelemek a háború káoszát, a pusztulástól való rettegést sugallják. A hegyekről visszaverődő és lassan elülő ágyúszó megszemélyesítése félelmes hangulatot kelt („Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, / a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull”).

A front közeledése riadalmat vált ki, az emberek fejvesztve menekülnek. Zűrzavar, egy kaotikus világ képei jelennek meg („vastag, vad ágyúszó”). Fontosak a hangi és a képi hatások is, mindkettő felettébb ijesztő, félelmet keltő (látványelemek: „torlódik ember, állat, szekér”, hangzáselemek: „ágyúszó”, „dobban”, „nyerítve”).

Tehát érzelmi-hangulati jelentés tapad a hangokhoz, pl. az ágyúszó „vastag”, azaz tompán, testesen hangzik, „gurul”, „dobban”, „lehull”.

Az általános pánik már-már kozmikus méretűvé nő. Ezt leghatásosabban egy szürrealista kép fejezi ki: „az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad”, amely a lobogó sörénnyel vágtató paripa képét idézi fel (megszemélyesítés). A kép az értelmetlen forgatagot, a bizonytalanságot kozmikus méretűvé fokozza.

A 2. egység (5-8. sor) témája a szerelem. A szerelem az egyetlen dolog, ami állandó ebben a vad, felfordult világban. Az első egység hangzavarával szemben itt csönd van, némán szemlélődik a lírai én (a „némán” határozószó a kezdő képben szereplő „vastag, vad ágyúszó”-val alkot ellentétet).

Az idillben a lírai én belső világának állandósága és rendezettsége jelenik meg szemben a külső környezet kaotikus rendezetlenségével. A szeretett nő felidézése a rend és az élet szimbóluma lesz a halál közepette.

A költő megszólítja a feleségét és a hitvesi szerelem fénylő szépségét, mozdulatlanságát, örökkévalóságát szembeállítja a „mozgó zűrzavarral”. Felesége iránti szerelme az, ami állandó, konstans, mozdulatlan. E mozgalmassággal szemben te vagy bennem az állandó, mondja neki. Nyelvileg is megjelenik a személyesség („bennem”).

Az angyal-hasonlat bibliai kép, feltehetőleg őrangyalra utal, azaz egy természetfeletti erőre, amely megóv a veszélyektől. Az angyal ugyanakkor a szépség és az emberi jóság megtestesítője is, aki felette áll a szörnyűségeknek. A beszélő ilyennek látja feleségét. De a hasonlat a belső, lelki harmónia életben tartó erejét is jelképezheti.

A másik hasonlata a „korhadt fának odván temetkező bogár”, amely a dermedt tehetetlenséget, a harmónia törékenységét fejezi ki.

A két egység között nemcsak tartalmi ellentét van, az ellentét a stílusban is érzékelhető: az elsőben a vadság, a zűrzavar uralkodik, a másodikban viszont a nyugalom és az idill.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!