Az Őszi nap három, növekvő hosszúságú strófából épül fel. Szerkezetileg két részre osztható. Az első 7 és az utolsó 5 sor alkot egy-egy egységet.
Az 1. egység (1-2. versszak) az őszt mint a beteljesedés időszakát jeleníti meg, és csak természeti képekkel operál.
A versindító megszólítás, amellyel a beszélő egy fölöttes hatalomhoz fordul, gyakori elem Rilke költészetében. Az Úr bármely vallás szerint egy fölöttünk álló transzcendens lény, aki sorsunkat irányítja, és aki a természetnek is korlátlan ura. Legalábbis az Úrhoz intézett felszólítás az Isten és a természet közötti eleven kapcsolatra utal: a beszélő szerint az Úr szabályozza a napsütést is.
Az 1. strófa összegzés és felszólítás, mely egyszerre tartalmazza a jelent, a múltat és a jövőt.
A kezdősort két rövid kijelentő mondat alkotja, melyekben megjelenik a vers két fő metaforája, az idő „Elég, Uram.”) és a nyár („Olyan nagy volt nyarad.”). Már a nyitás is érzelmileg magaspontról történik, a létösszegzés távlati pontjáról.
Elérkezett az idő a mérlegelésre, a beteljesedésre (Tóth Béla fordításában az első sor: „Itt az idő Uram. Nagy volt a nyár.” Ez talán még jobban kifejezi, hogy itt az idő, elérkezett valami fontos, elérkezett egy olyan idő, ami kiszemelt, kijelölt, jeles, a többitől eltérő, súlyos, nem hétköznapi idő). Most valami végérvényes bekövetkezik.
A kezdősor meghatározza a vers beszédhelyzetét, amely az imádság helyzete, ugyanakkor át is értelmezi az ima műfaját: a beszélő nem könyörög Istenhez, hanem felszólítja Istent kötelességének teljesítésére.
Nem a segítségre, közbeavatkozásra szoruló, istenfélő-aggódó ember szólítja itt meg Istent, hanem az Ady módjára perlekedő, elégedetlen ember. Akár kegyeletsértő is lehetne, vagy legalábbis félreérthető.
Ugyanakkor idézi az Ószövetség egyes prófétai könyveiben és a rabbinikus irodalomban megjelenő beszédmódot is, amely az Istennel való szoros gyermeki viszony tudatán alapszik, így nem fél az Istennel való pöröléstől, se Isten felelősségre vonásától.
Másrészt az is nyilvánvalóvá válik, hogy a beszélő egyedül van, és egy kozmikus lényt választ társul, akivel egyoldalú párbeszédet folytat. Valójában monológot ad elő, amely később zsolozsmaszerű, imára emlékeztető, felsorolásszerű képsorral folytatódik. Az Őszi nap tehát lényegét tekintve magányvers, amely szertartásos hangulatban fogant.
A 2. strófa a felszólítás megerősítése és részletezése. A beszélő az idő beteljesülését sürgeti: a tikkasztó nyár után jól esne egy kis hűsítő szél. Avagy a „nagy nyár” után jöjjön el végre az ősz, a fanyar gyümölcsök hadd érjenek be, sűrű mézük hadd forrjon végre „nehéz borrá”.
A természet őszi ízei után való vágyakozás Rilke képrendszerében az ember élet kiteljesedését sejteti: a gyümölcs beérése egyenlő az emberi életnek a halállal való természetes és értelmes lezárásával. A beszélő tehát meghalni készül, amit a nyár elmúlása jelképez. Az emberi és a természeti világ összejátszatása figyelhető meg.
Az eredeti német szöveg második versszaka pazar belső rímeket tartalmaz, amelyek fordításban nehezen visszaadhatók. Másik jellegzetessége, az erőteljes hangnak, az istenség parancsoló felszólításának az újabb felszólításkor kéréssé enyhülése, szintén nagy kihívás volt a fordítóknak. Az eredetiben kettős istenképzet figyelhető meg: az Úr parancsoló és kérlelhető adakozó lény is.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
