Szobrászat
A szobrászatban is olyan alkotások születtek, hogy szabadon lehetett gyönyörködni az emberi test szépségében. Az anatómiai ismeretekre építettek, s előtérbe került az aktábrázolás, illetve a világias életérzés.
A reneszánsz esztétikai eszménye a harmónia volt, amely az arányos megformálás következtében jön létre.
A közterekre készült reneszánsz szobrokon gyakran a szépség és a reneszánsz öntudat egyszerre van jelen.
A korszak híres szobrászai Donatello (1386-1466) és Michelangelo.
Építészet
Az építészetben is új utakat kerestek, az építészet is persze antik minták alapján újult meg.
Fiatal művészek félre akarták dobni a hagyományokat a 15. század első évtizedeiben. Vezetőjük az olasz Filippo Brunelleschi (1377-1446) volt, aki a reneszánsz építészet egyik első jelentős alakja.
A firenzeiek kívánságára nyolcszögletű gót kupolával fedte be a dómot, aztán Rómában tanulmányozta az antik épületek romjait. Nem másolni akarta őket, hanem új stílust kialakítani a segítségükkel: az antik formák, szépségek felhasználásával új harmóniát teremteni.
Sikerült is új korszakot nyitnia az építészet történetében, ő tervezte a firenzei Pazzi család kápolnáját (1430 körül), és az ő stílusában lakóházakat is terveztek (Medici-, Riccardi-, Strozzi-és Pitti-palota).
Jelentős reneszánsz építészek még Leon Battista Alberti (1404-1472) és Michelangelo is.
A reneszánsz építészet fő jellemzője, hogy a gótikára jellemző függőleges tagoltságot felváltotta a vízszintes tagoltság. Ez azt jelenti, hogy a párkányok, ablakkeretek stb. a vízszintes irányt hangsúlyozták.
A reneszánsz épületek az emberi test arányait követték, szimmetria és kiegyensúlyozottság jellemezte őket.
És az egyházi építészet (templomok) mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a világi célú épületek is, pl. paloták, terek, városközpontok, vidéki kastélyok, polgári bérházak, városházák, könyvtárak, egyetemek épültek fel reneszánsz stílusban.
Zene
A reneszánsz a zenében is új megoldásokat keresett: a középkor egyszólamú szerkesztésmódja, a homofónia mellett megjelent és elterjedt a többszólamúság, az ún. polifónia (amely több egyenrangú dallam egyidejű hangzására épül).
Továbbra is a templomi zene és az énekes művészet volt a meghatározó, de az új stílus szabadabb ritmikát hozott be a zenébe, és megjelentek a világi dal-és táncformák is. Már nemcsak a templomban volt jellemző a kóruséneklés: megjelent a színpadokon és a mulatóhelyeken is.
A reneszánsz zene virágzása a 16. századra tehető, több műfaj is jellemzi. A reneszánsz éneklés első többszólamú műfaja a motetta, amely még latin nyelvű volt és vallásos témájú szövegre írták.
Valamivel később megjelent a reneszánsz zene leghíresebb műfaja, a madrigál, amely többnyire szerelmi témájú, anyanyelvű, meghatározott rímképletre, értékes költői szövegre írt, hangszerkíséret nélküli, négyszólamú társasének. Minden szólamát egy külön ember énekli.
A madrigál főleg az olasz udvarok műértő nemességének ízlését tükrözi (szemben a népiesebb villanellával, amely esetenként pajzán szövegű kórusdal volt).
Nagy szerepe volt a szólóéneknek is, amit lanttal vagy billentyűs hangszerrel kísértek. Tipikus reneszánsz vonás az emberi hang egyre gazdagabban megmutatkozó kifejezőereje.
Kiemelkedő zeneszerzője a korszaknak a németalföldi Orlandus de Lassus (1532 k-1594).
A kor zenéjének jellemzői Giovanni Pierluigi da Palestrina (1525-1594) zenéjében figyelhetők meg legjobban: hogy milyen harmónia van benne, a zene és a szöveg egységes, a dallam kiegyensúlyozott.
Palestrina egyesítette a németalföldi iskolát az olasz zenei hagyományokkal.
A 16. század divatos hangszere a lant volt, amelynek egyik legnagyobb művésze a magyar származású Bakfark Bálint (1507-1576).
A reneszánsz színjátszás
A reneszánsz kor előtt, a középkorban a misztériumjátékok és a mirákulumok még vallási témájúak voltak, de a reneszánsz színjátszásban már megjelent a világi tematika.
Ekkor kezdődött el a színészmesterség mint hivatásként való űzése, és fontossá vált az anyanyelvűség a latin nyelvű színjátszás helyett.
A fejlettebb városok iskoláiban azonban továbbra is divatos volt a latin nyelvű színjátszás, és ők felfedezték az antik vígjáték hagyományait, Plautus, Terentius műveit.
A reformáció terjedése az iskoladráma programja kibővült, most már nemcsak katolikus, hanem protestáns szellemiségű bibliai drámákat is előadtak.
A korszak jellegzetes műfaja volt a katolikus és protestáns hitelveket ütköztető vitadráma, amelyet már szintén anyanyelven adtak elő.
A jegyzetnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
