2. rész 19. fejezet: A vígopera
Mathilde-nak hamarosan hiányozni kezdenek beszélgetései Juliennel, hiszen azért még mindig tetszik neki a fiú. Maga se érti, miért haragudott meg rá annyira a szerelmi vallomásért. Másrészt a többi fiú színtelen és egyforma, és untatják.
Tűnődés közben csak úgy rajzolgat, és egyszerre megjelenik a papíron Julien profilja, akit egészen öntudatlanul rajzolt le. Mathilde szerint ez az igaz szerelem jele.
Később Mathilde és az anyja elmennek az olasz operába, és a darab alatt a lány Julienről álmodozik, akibe ismét hevesen beleszeret. A 2. felvonásban megtetszik neki egy szerelmes ária, amit este vég nélkül újra lejátszik a zongoráján.
Stendhal itt beszúr egy zárójeles kitérőt, melyben azért magyarázkodik, hogy hősnőjét ilyen hóbortosnak ábrázolta, így az olvasók azt hihetik, hogy a korabeli fiatal hölgyeket akarja kritizálni.
Erről szó sincs: Mathilde teljesen a képzelet szülötte, jelleme elképzelhetetlen is volna a 19. században, amikor a fiatal lányok olyan okosak, megfontoltak és erényesek, hogy csak a vagyon és a rang érdekli őket, eszükben sincs unni ezeket a dolgokat. Ők bezzeg semmi őrültséget nem követnek el a férfiakért, mert ha van is a szívükben szenvedély, akkor a földi javakba szerelmesek, nem a férfiakba.
Ez a burkolt gúnyos kritika a korabeli nők ellen kiegészül azzal, hogy a fiúk pedig klikkekhez csapódnak és ha a klikk boldogul, akkor ők is, tehát nem a tehetségük révén emelkednek fel, mint Julien.
Ezután az író leszögezi, hogy őneki az a feladata, hogy tükröt tartson kora társadalma elé, és senki ne sértődjön meg, ha a tükör olyasmit mutat, ami nem tetszik neki.
A zárójeles kitérő után Stendhal Julien lelkiállapotát jellemzi, aki már teljesen kezdi elveszteni a józan eszét, a szenvedés szinte megőrjíti, annyira bele van habarodva Mathilde-ba.
Este kimegy a kertbe, miután Mathilde már bement, és öngyilkosságra gondol, de előbb még látni akarja a lányt. Persze tudja, hogy Mathilde a haláláért még jobban megvetné, de éjjel 1 órakor váratlanul elhatározza, hogy a létrán felmászik a lányhoz, utoljára megcsókolja és megöli magát. Annyira boldogtalan, hogy már nincs vesztenivalója, ezért az se érdekli, ha Mathilde haragudni fog.
Viszont kiderül, hogy a kertész leláncolta a létrát (amit a múltkori találkán a fiatalok meggondolatlanul ott hagytak a lány ablaka alatt). Julien letöri pisztolyáról a kakast, azzal feszíti szét az egyik láncszemet, aztán a létrán felmászik a lány ablakába.
Mathilde beengedi és a nyakába ugrik, nagyon boldog éjszakát töltenek együtt, mindketten valósággal részegek a szerelemtől.
Az önkívület boldogságában Mathilde még azt is megígéri, hogy rabszolgája lesz Juliennek, és bocsánatot kér, hogy gőgjében fellázadt ellene. Levágja egy hajfonatát és a fiúnak adja. Julien a hajfonat felmutatásával emlékeztetheti őt fogadalmára, hogy a szolgálója lesz.
Hajnalban Julien lemászik a létrán, amelyet ezúttal visszavisz a helyére, a láncot is visszateszi. Az első találkájuk után Mathilde szülei nemcsak tolvajokra gyanakodtak, hanem a lányukra is: ezért őrt állítottak a kertbe és Croisenois márkit kémekkel figyeltetik (tehát nem Julienre gyanakodnak, hanem a márkira).
A két fiatal reggelinél találkozik ismét, és Mathilde haja úgy van fésülve, hogy szembetűnő legyen a levágott hajfonat helye, ráadásul a lány meggondolatlanul fecseg, parancsolómnak szólítja Julient. Nem csoda, hogy a márkiné úgy intézi, hogy Mathilde aznap egy percre se maradjon egyedül, sőt, elrendeli, hogy egy szobalány aludjon Mathilde szobájában.
Julien boldogsága egyetlen napig tart: másnap reggel Mathilde már úgy fésüli a haját, hogy ne látszódjon a levágott hajfonat nyoma, és a viselkedéséből is kitűnik, hogy megbánta, amit az előző nap tett. Julien ettől teljesen kiborul, megint kétségbe esik.
A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
