2. rész 20. fejezet: A japán váza
Mathilde tehát ismét semmibe veszi Julient, újra az előkelő ifjakkal tölti az idejét, de a kertbe nem mennek, mert a kert Julienre emlékezteti a lányt. A márkiné karosszéke mögött gyülekeznek, mint télen.
Julien csatlakozik hozzájuk, de átnéznek rajta, amivel megalázzák. Erre távozni akar, de olyan ügyetlenül teszi, hogy mindenkinek feltűnik és faragatlannak tartják.
Azzal vigasztalja magát, hogy ezek a fiatalemberek nem kapták meg Mathilde-ot: a lány vele kétszer is lefeküdt, velük egyszer sem.
Persze Julien nem érti a lány jellemét, akibe szerelmes, ezért tud Mathilde zsarnokoskodni rajta.
Egy reggel a lány váratlanul belép hozzá a könyvtárba és közli, hogy már nem szerelmes belé, csak egy őrült képzelgés volt az egész. Juliennek szinte eszét veszi a fájdalom.
Mathilde igazából önmagára dühös: úgy érzi, megalázta magát ezzel a viszonnyal, hiszen Julien csak egy paraszt, ami majdnem olyan rossz, mintha egy lakájjal kavart volna. Önmagát és a fiút is megbünteti, Julien önérzetét veszi célba és szellemesen megkínozza. A fiú életében először meghajol egy magasabb rendű elme előtt: tehetetlen Mathilde-dal szemben.
Boldogtalansága, szenvedése olyan ügyetlenné teszi, hogy másnap a reggelinél véletlenül lever az asztalról egy kék színű régi japán porcelánvázát, amelyet a márkiné a nagyanyja húgától örökölt és nagy becsben tartott.
A márkiné sopánkodik a váza miatt, Mathilde viszont örül, hogy eltört, mert mindig csúnyának tartotta. Julien közli a lánnyal, hogy a vázának vége, és annak az érzésnek is vége, amit Mathilde iránt táplált, aztán kimegy.
A márkiné megjegyzi, hogy Julien úgy viselkedik, mintha még büszke is volna a váza eltörésére. Mathilde érti csak a fiú viselkedését, és rádöbben, hogy tényleg örökre vége köztük mindennek.
Julien persze tudja, hogy amit mondott, az nem igaz: sajnos egyre jobban és jobban szereti a lányt.
A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
