Értelmezés: Sütő András gazdag élettapasztalatot sűrített a drámába. Saját ifjúkorából, mozgalmi időszakából is emlékezett, milyen a hatalom természete.
A műben a cselekményesség, életszerűség és az elvont filozófiai eszmék harmóniában vannak. Sütő nem bújtatottan, kódoltan jeleníti meg kora problémáit, hanem a mű gondolati gazdagsága rejti magában a befogadó számára fontos kérdéseket és a rájuk adott válaszokat.
Két nézet ütközése adja a konfliktust, a két nézetet két egyenrangú fél képviseli: Kálvin és Szervét.
Ők a nagy drámai ellenfelek, és mindketten jól kidolgozott személyiségek, ellentétük is sokoldalúan és árnyaltan kidolgozott. Vitájuk egyre erőteljesebb és összetettebb.
Szembenállásuk visszafordíthatatlan, és az összeütközés során Kálvin a hatalom birtokosává, Szervét a hatalom üldözöttjévé válik.
A két fél közül csak az egyik (Kálvin) rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyek ahhoz kellenek, hogy elérje a céljait. Kálvin Genfben hatalmon van, és minden lehetősége megvan, hogy érvényesítse az akaratát. Ehhez képest Szervét igazsága nem jut érvényre, még kimondani, leírni se lehet, a szó szabadsága is korlátozott.
Kettejük küzdelmében tehát egyenlőtlenek az erőviszonyok. A körülményeik miatt előre látható és szükségszerű, hogy Szervét életét veszti a nézetei védelme során.
Mégsem lehet egyiküket pozitívként, a másikat negatívként megítélni, mert a maga nézőpontjából mindkettőnek igaza van. Azaz igazság és tévedés is nézőpontfüggő.
Azt, hogy Kálvin kit, mit hogyan ítél meg (pl. Szervétet) a helyzet változása alakítja. Pl. 1533-ban Párizsban még összetartozónak érezte magát Szervéttel, mert mindketten reformációt akartak és mindketten szemben álltak a katolicizmussal. Ekkor még Kálvin is változtatni akar és Szervétet is erre biztatja.
Sütő leleménye, hogy Kálvin és Szervét egyszerre ellenfelek és barátok is. Már fiatalkorukban is látszott, hogy más a jellemük, személyiségük, és a reformációt is másképpen képzelik el, de kezdetben még hasonlóságaik is vannak (mindketten tovább akarják fejleszteni a Luther által elkezdett protestantizmust).
Kálvin fiatalon még nagy gondolkodó, de karakterében már fiatalkorában is látszik valamiféle alkati dogmatizmus, pedig ekkor még nincs hatalma.
Sorsuk eltérően alakult, 12 év múlva Szervét az inkvizíció előtt áll, míg Kálvin saját rendszert épített ki Genfben. Szervét addigra kialakította a saját gondolatrendszerét, a reformációnak egy másik utat képzel el („az új tanoknál is újabbakat hirdet”), ezáltal Kálvin belső ellenzékévé vált – ami rosszabb, mintha az ellensége lenne (legalábbis Ory főinkvizítor szavai szerint, és később kiderül, hogy igaza van).
A katolikusok az ellenségei Kálvinnak, a reformáció más ágaihoz tartozó gondolkodók viszont az ellenzéke. És Kálvin még a főellenséggel (a katolikus inkvizícióval) is hajlandó szövetkezni az ellenzéke (a szintén protestáns, de az övétől árnyalatokban eltérő hiten levők) legyőzése érdekében.
Az ellenzék veszélyesebb Kálvin számára, mint az ellenség. Ez rontja annak az ügynek a hitelét, amelynek a nevében cselekszik – mert mit ér az olyan eszme, amely saját legjobb híveit is kiirtja? (Kálvin forradalma saját gyermekeit falja fel, akárcsak később a nagy francia forradalom.)
Kálvin mint nagy reformátor nem engedheti meg magának, hogy ellenzéke legyen. Szervét ehhez képest 1553-ban tudtán kívül a genfi ellenzék potenciális vezéralakjává válik.
Felkeresi az egyházszervező Kálvint, aki egyszerre viaskodik a külső ellenséggel (katolikusok) és a belső ellenzékkel (libertinusok, panteisták, ateisták, újrakeresztelők). A Szervét tanait valló szentháromság-tagadók is egyre többen vannak. A helyzetből az a következmény adódik, hogy Kálvin letartóztatja Szervétet.
Kálvin reálpolitikus, aki többször érvel azzal, hogy Szervét munkássága kikezdi a közösség egységét, és ez a felekezeti megosztottság kiszolgáltatottá teszi Genf városát, és a reformáció eredményeit is veszélybe sodorja.
Magánemberként nem akarja Szervét halálát. El akarja kerülni a találkozást Szervéttel, hogy ne kelljen kiszolgáltatnia őt a genfi törvénykezésnek. Mikor ez nem sikerül, megteszi, amit tennie kell, és letartóztatja Szervétet.
Ebből látszik, hogy a hatalommal járó felelősség következtében Kálvin elveszítette szabadságát, és olyan kétes értékű döntéseket kell hoznia, amelyektől ő maga is szenved.
Közben mindig a körülményekre hivatkozik, a helyzetre, és minden tettét meg tudja indokolni a történelmi szükségszerűséggel. Mindig az ügy érdekében cselekszik, politikusi helyzetmagyarázatokat ad, az EGÉSZ boldogulását keresi a RÉSSZEL szemben. Ebből azonban az lesz, hogy hívei tiltások és megtorlások közepette élnek Genfben.
Kálvinban a hatalomra jutással kiteljesedik az eleve benne levő hajlam a dogmatizmusra. Az övétől csak egy árnyalattal eltérő nézeteket eretnekségnek minősíti. Hiába figyelmezteti Szervét: „Aki cáfolattal nem mer szembenézni: elvakul, és az elvakultságban nincs igazság.”
Kálvin gondolkodása megmerevedik, statikussá válik, rendszere megkövül. Ugyanakkor nem mondhat le a dogmatizmusról, mert pont arra a tekintélyelvűségre és személyi kultuszra van szüksége, amely általában együtt jár a dogmatizmussal. Ebben látja ugyanis a megmaradás kulcsát.
Kálvinnak egyetlen célja van: a reformokat, az elért eredményeket megtartani, fennmaradásukat biztosítani. Az ellenreformáció kíméletlensége és a protestantizmus megosztottsága miatt van szükség arra az intézményrendszerre, amit Kálvin kiépít. Ám a cél elérése érdekében nem válogat az eszközökben, és bárkit, bármit kész feláldozni.
Szervét etikája szerint „a gondolkodásban megállni nem lehet”. Ezzel szemben Kálvin kisajátítja az igazságot, nem tűri a kételkedést saját dogmáiban, és az általa kiépített genfi rendszerben a szabadgondolkodókra és könyveikre máglya vár. Kálvin olyanná válik, mint az ellenreformáció képviselői, akik ellen egykor hadakozott.
Szervét ezt nem tudja, és későn látja be, hogy Kálvin megváltozott. Fanyar-ironikus keserűséggel önmagát is okolja sorsáért, amiért bízott egykori barátja és forradalmártársa segítőkészségében és rugalmasságában. Pedig Kálvin figyelmeztette, hogy ne nála keressen oltalmat, mert ő is „megfeszül a kényszerűségek keresztjén”.
Kálvin panaszkodik arra a történelmi szerepre, amit betölt, és láthatólag szenved is attól, hogy kemény döntéseket kell hoznia, mégis ragaszkodik a hatalomhoz – érezhető, hogy akarja ezt a hatalmat. Pont ez teszi kiszolgáltatottá Fárel kezében, és a saját maga által hozott genfi törvény őt magát is gúzsba köti. Meg van róla győződve, hogy az engedékenység veszélyeztetné az ügyet, és ez erkölcsi bukáshoz vezet.
A 2-3. felvonásban Kálvin látszólag zsarnok, aki a hatalmi elnyomást képviseli, de aztán később kiderül, hogy valójában tehetetlen, már maga sem ura a helyzetnek, az irányítás kicsúszott a kezéből. (Ez Fárel és La Fontaine alakján keresztül mutatkozik meg.) Már-már ott tartunk, hogy maga Kálvin személye zavaró tényező a kálvinizmus számára.
Kálvin többé nem tudja gyakorolni a hatalmat, már nem övé az ellenőrzés, a kezdeményezés, és ezzel elveszíti a lehetőséget arra is, hogy korrigálja a hibáit. Fárel uralkodik helyette, aki egy tisztességtelen reálpolitikus. Végül nem is Kálvin lesz a felelős közvetlenül Szervét haláláért, hanem Fárel.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!
