Ami Szervétet illeti, Szervét a drámában a modern egyén szabadságigényét képviseli, de alakja nincs idealizálva (esendő figura, aki retteg a máglyától, és mindenáron el akarja kerülni azt).
Szervétnek sokkal eszményibb belső világa van, mint Kálvinnak, ezért ő jobban megszenvedi a barátságuk megtörését is, mert a barátságot is eszményibb módon fogja föl.
Fiatalkorukban őszintén rajong Kálvinért, őszintén nagyra becsüli, őszintén dicséri őt, de irigy is rá, mert a királynő, akivel ő csak álmában találkozhat, gratulált Kálvinnak. Kálvin sikere mozgatja meg a fantáziáját és kelti fel benne a becsvágyat. Ő is szeretne egyházat alapítani, és vitára hívná ki Kálvint.
Bensőséges barátságuk és nézeteik különbözősége az ő szemében nem áll tragikus ellentétben egymással: könnyen össze tudja egyeztetni a kettőt. Önzetlenségét, baráti szeretetét jól mutatja, hogy képes lenne arra az önfeláldozásra is, hogy Kálvin helyett őt tartóztassa le az inkvizíció.
Szervét gondolkodói becsvágya a tudomány érdekében lángol fel, így ő a tudomány hőse, a szellem forradalmára.
Kálvintól mint az Institutio szerzőjétől elismerést remél, ezért ostromolja levelekkel, és ezért adja át neki könyvét, a Restitutiót. Az inkvizíció börtönéből szabadulva is elmegy Kálvinhoz, mert barátságukat töretlennek hiszi, és büszke a barátjára, mikor kiderül, hogy nem Kálvin szolgáltatta ki a leveleit az inkvizíciónak.
Szervétben végig munkál a baráti érzés és a gondolkodói becsvágy is, és érzi, hogy tudomány terén felnőtt Kálvin mellé, és kettejük összecsapása a szellem érdekét szolgálja. Legyen szó barátságról, hitről, tudományról, Szervét hisz abban, hogy fontos a különbség az azonosságban. Mindig azokat a szerzőket olvassa, akiknek az övétől eltérő nézeteik vannak, mert nem az érdekli, hogy kinek van igaza, hanem maga az igazság érdekli.
Kálvinnal ellentétben Szervét nem vágyik hatalomra, és nem látja tisztán a hatalom természetét. Gyermeki módon kiszolgáltatja magát régi barátjának, amikor gondolataival hozzá siet. Kálvint igazi gondolkodónak tartja, és abban reménykedik, hogy Kálvin végül levetkőzi azt a szerepet, amit a hatalomgyakorlás érdekében vett fel, és felismeri, hogy gondolkodó ember nem létezik kételyek nélkül.
Kálvin és Szervét alakjában Sütő az ember belső kettősségét vetítette ki két szereplőbe: a helyzet szorításában cselekedni vágyó ént szembesítette az eszményi gondolkodó énnel, a politikus ént az etikus énnel.
Szervét nem válik tragikus hőssé, mivel halála nem az eszményekért önként vállalt mártíromság, hanem kényszerűségből szenvedi el. Az utolsó szó jogán súlyos erkölcsi ítéletet mond Kálvinra (Heródeshez hasonlítja), de saját naivitását, gyanútlanságát is bírálja.
Ugyanis ekkor ismeri fel, hogy ő miben hibázott: nem figyelt a történelmi körülményekre, nem tudatosította önmagában saját helyzetét, csak eszméi, gondolatai tisztaságával törődött. Nem ismerte fel, hogy ilyen történelmi körülmények között ezek az eszmék nem juthatnak érvényre.
Kálvin is többször utal erre, amikor holdkórosnak, álmodozónak, gyermeknek, naivnak nevezi Szervétet – aki valóban ilyen. Szervét az álmodozás és a tisztaság lírai szférájában él Kálvin kemény, komor, földhöz ragadt realizmusával szemben. Személyiségét jól tükrözi álmodozása a királynővel való találkozásról, de általában is képzelőereje éles ellentétben áll azzal az akasztófáktól és máglyáktól terhes világgal, amelyben él.
Ez a költői lelkület nyitottá és érzékennyé teszi a gondolkodásban, fogékony az emberi, humánus dolgok iránt, de ugyanez teszi védtelenné is egy olyan korban, amelyben az álmodozás veszélyes luxus, és az álmodozók számára nincsen túlélés.
Szervét mégis védi az álmodozáshoz, képzelődéshez való jogot, mert személyiségének elemi igénye van arra a teljes szabadságra, amit egy ilyen világban csak az álmok szférájában élhet meg. Az álmodozást az Édenből kiűzött emberiség vigaszának tartja.
Művét mindennél jobban félti, mivel a leírt szavakban személyiségének, önmaga megőrzésének utolsó menedékét látja: „Lelkem ez a könyv. Meg nem gyalázhatom.” A belső kényszerből, az igazság kimondásának vágyából született alkotás visszavonhatatlan.
Tehát Szervét sem hibátlan, de az ő hibája nem erkölcsi eredetű vagy a személyisége magját érintő jellemhiba, hanem csak a gyakorlatiasság hiánya, egyfajta romantikus jóhiszeműség. Ráadásul ő maga – ellentétben Kálvinnal – felismeri a hibáját, a gyakorlati érzék fontosságát. Igaz, későn.
Szervét nagysága abban mutatkozik meg, hogy még az iszonyatos halálfélelem és a szenvedéstől való rettegés közepette se vonja vissza eszméit, gondolkodóként nem tagadja meg gondolkodásának eredményét. (A gondolkodónak kötelessége vállalni gondolatait, az igazságkereső embernek kötelessége a felismert igazságot közkinccsé tenni és érvényre juttatni.)
A dráma jelenetezési megoldásai és a Kálvint támogató mellékszereplők (Fárel, De La Fontaine) morális gyengesége abba az irányba hatnak, hogy a befogadó inkább Szervéttel azonosul. Szervét alávetett pozíciója (vádlottként) rokonszenvet vált ki, ráadásul a hozzá közel állók (Perrin) erkölcstelenségéről szóló vádakat semmi nem igazolja a drámavilágban.
A dráma mégsem rombolja le Kálvin kultuszát, hiszen Kálvin alakja legalább annyi tragikus vonást hordoz magában, mint Szervété, csak másképpen. Dogmatizmusa, elvakultsága ellenére is van a karakterében emelkedettség, mivel a szent ügy érdekében vállalja a főparancsnoki pozíciót és a vele járó kényszerűségeket.
Végeredményben a dráma világában Kálvin és Szervét hasonló helyzetben van. Kálvin létrehozta és fenntartja, Szervét kritizálja, bírálja a zsarnoki hatalomgyakorlást, de egyikük se képes érdemben befolyásolni annak működését.
Kettejük szólama anélkül vitázik egymással a drámában, hogy az egyik győzne, érveik relativizálják a másik fél érveit, így az igazság (a dráma példázatos jelentése) minden érv együttes figyelembevételével, kettejük részigazságaiból áll össze.
Elemzői szerint attól súlyos a dráma, hogy nem a kisemberek (mint az Egy lócsiszár virágvasárnapja), hanem az eszme szintjén ütköztet egyenlő erejű ellenfeleket, és mindkét hősnek igazat ad (a maga módján Kálvinnak és Szervétnek is igaza van).
Mindkét főhős következetes (hitük, egyéniségük szerint cselekszenek), így jut el mindkét sors a tragikus végkifejletig.
Kálvin és Szervét két véglet:
- Kálvin: a hatalomhoz minden erejével ragaszkodó egyházfő-politikus
- Szervét: a szabadság gondolatát beteljesíteni vágyó forradalmár
Mindkét magatartásforma egyaránt hiteles.
Ugyanakkor érdekes módon a két főhős alakjában két járhatatlan utat látunk:
- Kálvin: gondolkodóból dogmatikus ideológussá, barátból gyilkossá, hitújítóból a hit további reformjait eltipró zsarnokká keményedik annak érdekében, hogy reformjai fennmaradjanak
- Szervét: nyitott, de gyenge, eszméit érvényre juttatni nem tudó, naiv álmodozó, aki nem látja tisztán a hatalom működését, gyermeki jóhiszeműséggel bízik régi barátjában, és illúziókat kergetve rohan a vesztébe
Szervét nyugtalansága, költői vakmerősége és Kálvin józansága, konoksága egyaránt szenvedéssel jár. Egymással és saját magukkal is birkóznak, és méltó riválisok, mivel erkölcsiségük és igazságérzetük hasonlóan erős, csak más dimenziókban létezik.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!
