A 3. strófából kiderül, hogy ha nem ebből élnének, akkor nem csinálnák ők sem:
A csontokon sem rágódnánk,
De hát – ez a kenyerünk.
Nem maradt ránk dús örökség;
Fizet minket a nemzetség,
Ha sírunk, énekelünk.
Keserű irónia nyilvánul meg abban, hogy Vajda János azt mondja a költőkről, hogy ők sem hazafiságból virrasztanak, hanem csak azért, mert ez a kötelességük: ezért fizetik őket. „Fizet minket a nemzetség, / Ha sírunk, énekelünk.”
A költő tehát a virrasztással csak a kötelességét teljesíti. Őrá nem marad „dús örökség”, azaz nem húz hasznot a történelmi helyzetből, és csak akkor remélhet fizetséget, ha kiszolgálja a közhangulat diktálta igényt: sírnia kell és az alkalomhoz illő verseket alkotnia.
Vajda valójában attól félt, hogy azok a költők, akik nem meggyőződésből, hanem csak kötelességtudatból virrasztanak, előbb-utóbb belefáradnak a terhes kötelességbe és – a Bach-korszak fásult közhangulatának engedve – olyanokká válnak, mint a „jó rokonok”, akik inkább vigadni akarnak és elfelejteni a tragikus múltat.
A „jó rokon” a többi ember metaforája, az ő magatartásukat, amely ellentétes a virrasztók magatartásával, a 4-6. versszak mutatja be. Ők ma még gyászolnak (elvben közösséget vállalnak a költőkkel), de már belefáradtak a gyászba, hamarosan a gyászének se kell már nekik, mert felejteni akarnak.
Már maholnap ez se kell majd.
„Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Haj rá étel, dal, ital!”
A felejtés, a továbblépés általában olyan elemi parancs, amely az élet szeretetéből fakad, egy ilyen történelmi helyzetben mégis árulásnak számít felejteni és továbblépni. Ezek az emberek beletörődtek a szabadságharc bukásába és a kudarcba, lemondtak a szabadságról és alkalmazkodni próbálnak az új politikai viszonyokhoz. Az „örökség” ennek a szégyenletes árulásnak a bére:
Ilyen szelet hallunk is már.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a mult elfeledve,
Az elnyomó rendszer haszonélvezői ezek az elvtelen örökösök. Ez a magatartás felháborító Vajda számára, ezért méltatlankodva, ironikusan ábrázolja a múltat felejteni akaró „jó rokonokat”, akik szégyent hoznak az ősi magyar földet vérük hullatásával megszerző ősökre.
Mert szégyen, hogy vannak, akik a nemzeti tragédiát követő gyász elől mulatozásba menekülnek és arra próbálják kihasználni az idegenek önkényuralmát, hogy a saját pecsenyéjüket sütögessék és a saját érdekeiket érvényesítsék.
Vajda kicsit rájátszik Petőfi Nemzeti dalára, amely a forradalom programverse volt. Az alábbi sorok a Nemzeti dalt („Kik szabadon éltek-haltak / Szolga földben nem nyughatnak”) idézik:
És eladva az a föld,
Hol pihennek a nagy ősök,
Kik szerezték vérökön
Azt is, amin ők mulatnak…
Idegenek jól aratnak
Vérben ázott térökön.
Láthatjuk, hogy tartalmilag az 5. strófa utolsó sora is a 6. strófához tartozik. A versszakokon átívelő tagmondatok közti áthajlás fokozza a sorokban rejlő feszültséget.
Az „idegenek” kifejezés a magyarsággal ellentétes érdekű nemzetekre utal. Ők azok, akik learatják annak a földnek a javait, termését („Idegenek jól aratnak”), amelyért a mi őseink a vérüket hullatták („Hol pihennek a nagy ősök, / Kik szerezték vérökön”).
Az árulók a múltat és az ősöket elfelejtették és anyagi javak reményében eladták az ősi földet az idegennek. Pedig a nagy ősök szerezték azt a földet is, amelyen ők most olyan jól mulatnak („Azt is, amin ők mulatnak…”) Nem érdekli őket, hogy ezt a földet honfitársaik vére áztatta a szabadságharc idején („Vérben ázott térökön”).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
