A 7. versszakban az álom motívuma jelenik meg. Itt kezdődik el a „vita” arról, hogy adjuk fel a reményt vagy tartsunk ki:
Ők alusznak szépen, mélyen;
Ébren már csak mi vagyunk.
Ők alusznak s nem álmodnak;
Mi virrasztunk ébren, haj csak
Ébren is mi – álmodunk.
Az alvás és az álmodás motívuma két különböző magatartás jelképe. Az alvás a felelőtlen emberek öntudatlanságát szimbolizálja (erre utal a T/3. személyű alak: „Ők alusznak szépen mélyen”).
Ezek az emberek alszanak, de nem álmodnak, azaz próbálnak túllépni a nemzeti gyászon és ennek érdekében öntudatlanokká, feledékenyekké válnak. Igyekeznek elfelejteni még azt is, hogy valaha szabadok akartak lenni. A túlélés és a haszonszerzés reményében beletörődnek a bukásba, elfogadják a helyzetet, feladják a reményt.
Ezzel ellentétben az álom, az álmodás a még mindig élő reményt jelképezi: „Ébren is mi – álmodunk.” A költők és a hazafiak nem alszanak, azaz nem fordítanak hátat a haza sorsának, ők ébren vannak, de ébren is álmodnak. Az álom azt a reményüket szimbolizálja, hogy a halott talán mégsem halt meg egészen.
A tetszhalál új motívum, amely a 8. strófában jelenik meg:
Álmodunk mi hihetetlent,
El se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva;
Hátha meg nem volna halva,
S lehetne még valami…
A költők tehát arról ábrándoznak, hogy talán nincs vége mindennek, talán mégiscsak lehetne még valami… a forradalom lángja talán mégsem hunyt ki teljesen („A holt szeme félig nyitva”).
Az „álmodunk” szó azonban nem véletlenül van dőlt betűvel szedve a 7. strófa végén. Arany Jánoshoz hasonlóan Vajda János is dőlt betűvel szedi a vers kulcsszavait. Ez a kiemelés utal az adott kifejezés többértelműségére.
Az „álom” szónak nemcsak pozitív, hanem negatív jelentéstartalma is van. Jelentheti a reményt, de jelenthet álmodozást, illúziót is. Vajda arra utal, hogy a költők reményének nincs reális alapja: nem lehetséges az új szabadságharc.
Nem csoda, hogy a virrasztók nem beszélnek a reményükről: annyira hihetetlen az, amiben bíznak, hogy még kimondani se merik, csak álmukban gondolnak rá. Ez azonban azt eredményezi, hogy ők sem cselekszenek, ők sem tesznek semmit az álom megvalósulása érdekében.
A jövőbe vetett hitük valójában paradox: mivel nem hisznek álmuk megvalósulásában, teljesen passzívak maradnak, így aztán a reményük hiábavaló.
A feltételes módú igealak, a tétovaságot kifejező szórend és a félbehagyás (három pont a strófa végén) mind azt jelzi, hogy az álom megvalósulására nincsen reális esély.
Valóban ez volt Vajda János véleménye a szabadságharc bukása után. Úgy gondolta, egy új forradalom teljesen lehetetlen, ezért inkább ki kéne egyezni Ausztriával. Míg a közvélemény ragaszkodott a passzív ellenálláshoz, ő támadta és maradiságnak tartotta azt. Nem mondott le a nemzeti függetlenségről, de úgy vélte, a polgári haladás sokkal fontosabb.
Szerinte a köznemesség illúzióba ringatja magát, ha azt hiszi, a passzív rezisztenciával bármit is el lehet érni. Csak annyit érünk el vele, hogy a polgári átalakulás még tovább késik. A nemzeti függetlenség úgyis csak álom, legalább a polgárosodást indítsuk meg, ehhez pedig ki kell békülni a Habsburgokkal.
Ezzel a véleményével Vajda János az 1860-as évek elején mindenkit maga ellen fordított. Akkor, amikor az egész nemzet egységesen elutasította a Habsburgokkal való kibékülést (1861-ben), ő a polgári átalakulást és a kiegyezést sürgette.
Ez volt az oka annak, hogy az irodalmi Deák-párt vezetői a 48-as eszmék árulójának tartották és kiközösítették (nemcsak politikai nézeteit, hanem a költészetét is elutasították), míg végül teljesen elszigetelődött.
Viszont 1867-ben, amikor megtörtént a kiegyezés, nem úgy történt meg, ahogyan Vajda elképzelte, ezért ismét bírálatot fogalmazott meg, mire újra szembekerült a közvéleménnyel. Emiatt egyre borúlátóbb és magányosabb lett.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
