Vörösmarty bölcseleti általánosságok felé tereli a gondolatmenetet, mert túl fájdalmas lett volna szembenéznie Laura „merengésének” valódi okaival. A költő inkább azt feltételezte, hogy a lány valamilyen múltbeli csalódás miatt bizalmatlan a jövővel szemben („Talán a múlt idők setét virága, / Min a csalódás könnye rengedez?”).
Vörösmarty számára ez a gondolat megnyugtatóbb, ezért ösztönösen ebbe az irányba viszi el a verset, és elszakadva a konkrét szituációtól általános boldogságfilozófiát alkot meg. A vers eleje még Laurának szól, de onnantól, hogy „Mi az, mi embert boldoggá tehetne?” már teljesen független Laurától.
Inkább olyan, mintha a költő önmagát intené szerénységre: arra, hogy fogja vissza saját nyughatatlan romantikus fantáziáját, szertelen életvágyát, melyet eddig csak az irodalomban élt ki. Így az eredetileg Laurához szóló vers később önmegszólító változatba megy át, bár ez nyelvtanilag nem jelenik meg a szövegben. A vers tehát könnyen lehet önbiztatás is.
A „Ki szívben jó...” kezdetű négy sor kétféleképpen értelmezhető aszerint, hogy kire vonatkozik. Lehet objektív bölcselkedés, aminek semmi köze se Laurához, se a költőhöz, de vonatkoztatható Vörösmartyra is, aki kiérdemelte a boldogságot, hiszen sokat nélkülözött, várt és remélt.
A költő a csalódástól óvja Laurát, aki szerinte túl messze tekint, és akit emiatt megcsalnak az álmai, vágyai. Félt, hogy nem tudja a lányt boldoggá tenni, ezért azt akarta, hogy Laura lehetőleg ne álmodozzon, mert így nem lesz boldogtalan amiatt, hogy az álmai nem váltak valóra.
„Bámulva kergetjük álmunk tarka képét”, ez a sor Berzsenyire emlékeztet, akinek szintén volt egy álomvilága.
Vörösmarty azt akarja elérni, hogy menyasszonyának ne legyenek nagy vágyai, mert akkor örökké elégedetlen lesz.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Arra tanítja Laurát, hogy aki szereti a rózsát, az nem hord magával egész berket, hanem elég egy szál. A látni vágyó nem vakítja el magát hatalmas fényárral, hanem elég csak egy fénysugár. Tehát lényegében a túlzásoktól óv és az arany középút követésére tanít (mint Horatius).
Többször elmegy a konkrétumoktól az általánosságok felé: elkanyarodik a lírai alaphelyzettől, aztán visszatér hozzá („Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába…”), aztán a konkrét szituációt feledve megint elvonttá válik a vers.
Végül megint Laurát kérleli, hogy ha van miben reménykednie („Ha van mihez bizhatnod a jelenben”), akkor ne vágyakozzon jobbra annál, ami megadatott neki. A vágyak ugyanis többnyire nem teljesülnek (az ábránd ugyan „szebb, de csalfább” is a valóságnál), és hiba feladni az elérhető, megszerezhető dolgot olyasmiért, ami ugyan szebb, jobb, de amit talán soha nem érünk el („a bírhatót ne add el álompénzen”).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
