A Bukj föl az árból 1937-ben keletkezett. A versben József Attila megidézi vagy mintegy megteremti magának Istent, akit érvelésével arra akar rávenni, hogy csak vele törődjön, az ő sorsát vezérelje, őrá figyeljen.
József Attila költészetében nem túl nagy számban, de istenes versek is találhatók. Fiatalkori verseiben még gyakran szerepelt Isten, aztán teljesen eltűnt költészetéből, majd 1935-ben újra felbukkant.
A költő nyugtalan volt, telis-tele önváddal, kétségbeeséssel, ezért egy mindent elrendező Istenben keresett biztonságot, menedéket. Vágyott arra, hogy megtalálja azt a nagyot, aki itt él benne, aki van valahol a világban. Előbb-utóbb minden gondolkodó ember eljut ehhez a problémához.
József Attila tehát szorongatott helyzetében fordul Istenhez. Istenkereső verseiben is megjelenik a személyiségkereső, világkereső erő.
A Bukj föl az árból párverse a Nem emel föl, melynek motívumrendszere, problematikája, versformája és beszédmódja ugyanolyan, s csak néhány héttel vagy hónappal előbb keletkezett.
Bukj föl az árból
Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.
Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.
Gyulékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam – vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre menyköveddel.
És verje bosszúd, vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.
Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.
Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!
A vers műfaja könyörgő zsoltár, azaz a beszélő a zsoltárok hangján nyilatkozik meg. Beszédmód: könyörgés (József Attila a könyörgés beszédfajtáját alkotta verssé). Akárcsak a zsoltárokban, érvelésével a Mindenható segítségét kéri sorsproblémájának megoldásában.
Témája a Nem emel föl című vershez hasonlóan Isten keresése, a hit meglelésének vágya, panasz. Hangulatát a kétségbeesettség és a feltétlen hit kettőssége jellemzi. Félelem és kilátástalanság uralja. A beszélő lelkiállapot jól jelzi az, hogy az enyhülést, a magány feloldását csak büntetés formájában tudja elképzelni.
Alapellentét: Isten-semmi. Ez a versnek a két egymást vonzó ellenpontja, amely már az első versszakban feltűnik. A lírai én a semmiből szeretné életre kelteni Istent, de őt magát is a semmibe hullás veszélye fenyegeti. Illetve nem tudhatjuk biztosan, hogy Istent vagy a beszélőt ránthatja el a „semmi sodra”.
Fő kifejezőeszközök: hasonlat, ellentét, anafora.
A versnek retorikai jelleget adnak a megszólítások, kérések és az indoklás. A beszélő feltárja helyzetét és felsorakoztatja érveit. Az, ahogy megszólítja Istent („Istenem”), egy birtokviszonyt tartalmazó szerkezet, ami kifejezheti a lírai én kétségbeesését is és azt is, hogy feltétlenül bízik Istenben.
Formailag 4 soros keresztrímes strófákból áll, a sorok 8-9 szótagosak.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
