Címe felszólító tartalmú mondatcím.
Szerkezete 6 egységre bontható, minden strófa egy egység.
Az 1. versszak kéréseket tartalmaz.
A 2. versszak önjellemzés, a beszélő kínjainak leírása.
A 3. versszak önmagáról szól és újabb kéréseit fogalmazza meg, büntetést kér.
A 4. versszak a beszélő bűntelenségét írja le, ez a „vétke”
Az 5. versszak témája a lírai én teljes magánya, egyedülléte. Minden értelmetlenné válik.
A 6. versszak témája az önfeláldozás, amely ismétlődő motívum.
Nézzük meg részletesebben a verset!
Ebben a versben több az indoklás, mint a Nem emel föl címűben. A vers középpontjában önmaga a költő áll, akinek szüksége van Isten haragjára, emberi indulatára és arra, hogy Isten megmutassa magát.
Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.
A nyitó strófa egy felszólítást tartalmaz, amely azonban szokatlan dologra kéri Istent: „Ijessz meg engem”. Miért ijessze meg? Azért, mert az elrettentés egy jellegzetes nevelési eszköz a szülő számára a gyerek fegyelmezésekor. Ha a gyerek nem fogad szót, akkor a szülő megijeszti, ezzel felkelti a veszélyérzetét és így bírja rá a szófogadásra.
Ugyanakkor az, hogy ezt a kérést fogalmazza meg a beszélő, azt jelzi, hogy felnőtt énje is jelen van a versben. Ilyen belátásra, tudatosságra csak a felnőtt képes, csak egy felnőtt tudja felismerni, hogy szüksége van erre a fegyelmező magatartásra Isten részéről. Egy gyerek nem szokta arra kérni a szülőt, hogy haragudjon rá és büntesse meg.
Tehát a gyermek és felnőtt egyszerre van jelen a műben, a lírai én mintegy osztott személyiségként jelenik meg. Esendő gyermek is és a problémáival egyedül megbirkózni képtelen felnőtt is. Attól függően, hogy a beszélő épp melyik szerepben van, változik a megszólított, azaz Isten szerepe is, aki egyrészt a felnőtt, másrészt az apa, harmadrészt a transzcendens erő (isteni hatalom) szerepét tölti be.
A felnőtt azért látja be Isten haragjának szükségességét, mert élete komoly válságba került és fél a megsemmisüléstől („ne rántson el a semmi sodra”). Az „ár” és a „semmi sodra” metaforák az életválságot érzékeltetik.
A beszélő fél, hogy valami a mélybe, a semmibe rántja, és a semmi lehúzza, örvényszerűen magához ragadja. A semmi a létező másik oldala, a valami ellentéte. Ha van valami, akkor van semmi is.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
