A 4. strófából megtudjuk, hogy a lírai énnek bűntelensége a fő bűne:
És verje bosszúd, vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.
Vagyis a beszélő tudja, hogy bűn az, hogy felnőtt létére gyermeki ártatlansággal rendelkezik. Ez ugyanis nem felel meg a társadalmi elvárásoknak, ez eltér a megszokottól.
Mivel különbözik attól, amit a társadalom ideálisnak tart, ez az állapot kín a számára, a pokolnál is jobban égeti, gyötri, megalázza. Folyamatosan szenved a kitaszítottságtól, a magánytól, és ezt képtelen hosszú távon elviselni. A szenvedés kozmikus képekben jelenik meg:
Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.
Itt az „egyedül” szó a hangsúlyos, és a strófa végén újra megjelenik a semmi, de most köznapi értelemben: a hiányt fejezi ki. Az első strófa semmije másfajta semmi volt, az egy negatív erő volt, a valami ellentéte, amely a mélybe rántja a lírai ént. Ez a semmi viszont a beszélő életének a lényege, amitől meg akar szabadulni, ezért teremt istent magának.
Ez a strófa tartalmazza a végső érvet. A szenvedéssel teli állapot fenntarthatatlan a beszélő számára, az ilyen mértékű szenvedés magát az életet is értelmetlenné teszi („nincs értelme semminek sem”).
A lírai én elkeseredett, mindenről lemond, minden értelmetlennek tűnik a számára. Már csak egy dologban biztos, hogy Isten hiányát érzi. Csak az Isten által adott büntetéstől várhatja a feloldozást, csak ez oldhatná meg válságba jutott életének problémáját.
Nem tud beletörődni abba, hogy semminek ne legyen értelme, hogy ne legyen értelme a világnak. Ha Isten büntetése és a büntetést követő bűnbocsánata elmarad, akkor ő inkább elpusztítja magát.
Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!
Tehát a zárlat feltételesen kilátásba helyezi a beszélő önpusztítását, ha Isten nem viselkedik úgy vele, mint egy fegyelmező-védelmező apa. Ez esetben a lírai énnek szembe kell néznie Isten hiányával, vagyis a semmivel.
Az utolsó két sorban tehát az emberarcúnak, Istennek a hiányával néz farkasszemet, azaz a semmibe mered. Ez azt jelenti, hogy vállalja a tragikus sorsot isten nélkül is. Az önámítás nélküli szembenézést választja, szembenéz a semmi, a nihil veszélyével.
