A 2. versszakban a beszélő érzékenységét és kicsinységét szuggesztív kép fejezi ki:
Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
A beszélő szenvedésének mértéke túllép az emberi határokon:
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.
Persze, értelmezni ezt a két sort többféleképpen lehet: a kínokat nemcsak önmagának, hanem másoknak is okozhatja a lírai én.
A „játszom” ige is a gyermek képzetét idézi fel, aki gyúlékony létére hatalmas tüzet gyújt, tűzvészbe borítja önmagát.
Gyulékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam – vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre menyköveddel.
A gyermek képzetéhez tehát nemcsak a védtelenség és az ártatlanság, hanem a tapasztalatlanság és a felelőtlenség képzete is kapcsolódik. Pontosan emiatt van veszélyben a gyerek, mert sokszor nem tudja, hogy mit csinál.
A beszélő gyermeki lelke mutatkozik meg, amikor büntetést vár az „atyától”. Olyasmit kér Istentől, amit a gyermek vár a szüleitől vagy a felnőttektől: büntetésével védje meg őt, mert veszélyes játékaival kárt tesz saját magában, védje meg saját felelőtlen játékaival szemben: „Ordíts reám, hogy nem szabad! / Csapj a kezemre mennyköveddel.”
A tapasztalt, a büntetés által is óvó apa cselekszik így, ezt a magatartást várja el a lírai én Istentől. Erre utalnak a „vedd el”, „ordíts rám”, „csapj a kezemre” igealakok. Isten a büntetéssel vagy a bocsánattal, azaz normák, szabályok felállításával jelölje ki számára a helyes utat, mutassa meg a helyes cselekvést. Ezzel az iránymutatással Isten rendet és biztonságot tudna teremteni a lírai én életében.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
