Az Előszó más értelmezési lehetőségei
Mint említettem, a verset nem csupán a kortárs magyar világra vonatkoztatva lehet értelmezni: vannak más jelentéstartalmai is. A többféle jelentéssík a szöveg többrétegű voltát bizonyítja, és művészi gazdagságát is jelzi.
Általános világnézeti értelmezés
Barta János szerint az Előszót világtörténelmi szinten kell értelmezni: a kitört vihar az egész világot lerombolja, nyomában üressé válik a föld.
Szerinte Vörösmarty tudta, hogy ami történt, nemcsak magyar ügy volt, a bukás nem egyetlen nemzetet érintett, ezért a költő a magyar szabadságharcot egy kozmikus katasztrófa látomásává emelte, egyetemessé tette.
Ebben a megközelítésben a vers arról szól, hogy a felvilágosodás után induló összeurópai törekvések, amelyek a szabadság-egyenlőség-testvériség jegyében fogantak és egy boldogabb világot ígértek, illúziónak bizonyultak. Hiszen valóban elhitték, hogy a „menny fog a földre leszállni”.
A hamis illúziókat dédelgető progresszíveknek egy ilyen iszonytató kataklizma során kellett ráeszmélniük, hogy „Európa tavasza” csak átmeneti volt. Ennek oka a nemzetközi szinten fellépő reakció és az emberben eleve meglevő alkalmatlanság, romlékonyság. Így aztán 1849 után összeurópai szinten kiábrándulás következett.
Ennek az értelmezésnek érvényességét azok a képek támasztják alá, amelyek azt sugallják, hogy a magyar szabadságharc bukása nem egyetlen nemzet ügye, hanem világra szóló katasztrófa volt. Ilyenek pl. a Föld megőszülésének és Isten mitikus öregségének képei, valamint ezt sugallja az arányok kozmikus megnövelése is.
Metafizikai (létértelmező) olvasat
Ez a legelvontabb értelmezés, amely szerint a vers az élet kilátástalanságára utaló vízió.
A tisztaságot, fiatalságot, termékenységet és paradicsomi ártatlanságot jelképező tavaszra a bűnt, az emberben lakozó brutalitást és az elmúlást jelképező vihar leselkedik.
Egy visszafordíthatatlan mechanizmus működése érhető tetten abban, hogy a vihar lecsap a tavaszra és elpusztítja azt. A költő ennek a mechanizmusnak a jóvátehetetlenségéről beszél, mintha nem hallott volna sohasem a keresztény megváltás reményéről. Az utolsó strófában leírt abszurd tavasz képe azt sugallja, hogy nincs több(é) feltámadás.
Azok a félelmetesen grandiózus képek, amelyekkel Vörösmarty megdöbbenti, szinte hipnotizálja az olvasót, valójában a „megváltatlan földi lét” keserveit adják vissza.
Mindez egy egyetemes létfájdalom, amit bizarr módon emberfeletti képek fejeznek ki. (Az önnön műve láttán elborzadó Isten ezen a síkon értelmezhető leghitelesebben.)
Ez a létértelmezés már a Csongor és Tündében is megjelent: „A Mind enyész, és végső romjain / A szép világ borongva hamvad el.” (Éj monológja)
Intertextuális vizsgálat
A vers hatalmas gondolati és művészi gazdagságáról tanúskodik, hogy kapcsolatban áll korábbi irodalmi szövegekkel, elsősorban Vörösmarty saját műveivel.
Az elemzés több helyén is jeleztem, hogy a Csongor és Tündében, vagy a Gondolatok a könyvtárban című versben, vagy Az emberekben hasonló gondolat vagy kép jelenik meg. Ezek mind gazdagítják az Előszó jelentéstartalmait.
De kapcsolatban áll a mű Shakespeare Lear királyával is, melyet Vörösmarty le is fordított, és amelyben éppúgy tombol a gonoszság, a gyűlölködés, amely éppúgy a Romlás, a Rossz legyőzhetetlenségéről szól. Még a versforma is hasonló: tízes és tíz és feles rímtelen jambusok.
Befejezés
Vörösmarty költészetét az teszi olyan hatalmassá, hogy a konkrét és az általános, a korabeli-politikai és az ontológiai, lételméleti elválaszthatatlanul egyesül benne. Az Előszóban az önkényuralom eleve tragikus motívuma egy még nagyobb, még tragikusabb motívumba ágyazódik, ez pedig a lét tragikuma.
A verset olvasva az ember a legvégsőkre és legelsőkre, a legmagasabbra és legmélyebbre, édenekre és végveszélyekre gondol – Vörösmarty mennybe és pokolba visz magával minket. Témáit, legyenek időben és térben akármilyen jól körülhatárolhatóak, kiterjeszti a mindenségbe, egekig és végpusztulásig.
Nemcsak azért, mert ezt követelte meg a romantika mint korstílus. Azért is, mert Vörösmarty alkata ilyen volt: lelkisége és a korízlés szerencsésen találkozott egymással.
Az Előszó több jelentéssel bíró, igen egyedi darabja a magyar irodalomnak, mely katartikus hatást tesz az olvasóra. Makay Gusztáv szerint az idős Vörösmarty legművészibb és legmegrendítőbb verse nem A vén cigány, hanem ez a költemény, mely a múltnak és a jelennek a legátfogóbb felmérése. Ha tartalma szerint kapott volna címet, akkor nem Előszó, hanem inkább Epilógus (utószó) lenne a címe.
Nincs is valószínűleg még egy vers a világirodalomban, vagy ha van, akkor nagyon kevés, amelyik ilyen megrázóan ábrázolja egy nemzet bukását, egy olyan nemzetét, amelynek történelmében a merész remények és nagy akarások mindig füstbe mentek, amely szakadatlanul küzdött a szabadságáért és mindig hiába.
Más nemzet fia talán meg sem érti ezt a verset: magyarnak kell lenni ahhoz, hogy igazán át tudjuk érezni a költő lelkiállapotát hősi népének történelmi katasztrófája miatt.
Vörösmarty Mihály írta ugyanis a 19. század legtragikusabb jelentésű magyar versét. Egész életművét figyelembe véve bajosan dönthető el, mi volt a költő „igazi” üzenete: remény vagy reménytelenség? Hiszen a Gondolatok a könyvtárban reményt sugall, az Előszó reménytelenséget, míg a Szózatban a kettő egyfajta egyensúlyban áll. Ezért optimizmus és pesszimizmus közül az olvasónak kell választania.
Egyesek azt mondják, az Előszó a magyar irodalom legpesszimistább verse, mások szerint Az emberek az, de mindenképpen Vörösmartynak adják a fekete pálmát. Pedig Nemes Nagy Ágnes szerint nincs még egy olyan vers, amely jobban segít élni, mint az Előszó.
A művészet sajátossága az, hogy minőségénél fogva mindig élni segít, még akkor is, ha szövegszerűen tartalmazza az öngyilkosságra való sürgős felszólítást. Az Előszó pedig mindnél több erőt ad a túléléshez.
Mert bár a vers a remény elvesztéséről szól, olvasóként dönthetünk úgy, hogy nem adjuk fel a reményt, és nyerhetünk hitet egy olyan költő pokoljárásából, aki egy-egy pillanatában már semmiben sem tudott hinni.
A vers rettenetes víziójából erkölcsileg erőt meríthetünk, hiszen az igazi értékek átélése és siratása nem lever, hanem mozgósít, és hasonló nemes erőfeszítésekre késztet. A veszteségek elviselése pedig érzelmileg edzetté tesz, és a hűség biztonságérzetével gazdagít minket.
