A nagyobb epikus kompozíció lehetősége
Az ősköltészet mindenütt a nemzeti romantika korában került az érdeklődés középpontjába. Sajnos, a módszeres kutatómunka mellett a költői beleélésnek is nagy szerepe volt, és hamisított emlékeket is gyártottak. Feltételezték, hogy minden valamirevaló népnek volt történelme hajnalán egy mitologikus-hősi eposza. Az ősköltészeti kutatás fő célja ennek az elveszett ősi eposznak a megtalálása, rekonstruálása lett.
A finneknek sikerült létrehozniuk a nép körében gyűjtött archaikus énekek nyomán nemzeti eposzukat, az Elias Lönnrot által összeállított Kalevalát (1835 és 1849 között), amely mintaként szolgált Fr. R. Kreutzwald észt eposzához, a Kalevipoeghez (1857-1861). A finn M. A. Castrén és a magyar Reguly Antal az 1840-es években gyűjtőútra indult rokonnépeinkhez.
A magyar ősi eposz kutatói
Toldy Ferenc volt az első irodalomtörténész, aki a latin krónikákból ősi mondákat tudott kielemezni. A magyar költészet történetét Attilával és a hunokkal kezdte.
Arany János „Naiv eposzunk” (1860) c. tanulmányában megmutatta, hogy a krónikák mondai eredetű részei ősi énekek nyomán keletkeztek. Azt a véleményét fejtette ki, miszerint egykor nekünk is volt szóbeli hőseposzunk, ám ezt senki sem írta le, és a kereszténység gyors, erőszakos terjesztése valósággal eltűntette. Arany a maga művei közül többet középkori eposzok, balladák rekonstrukciójának szánt, pl. Buda halála, Hunyadi-balladaciklus, Toldi szerelme, Zách Klára, stb).
Sebestyén Gyula munkáit a romantikus ihletésű kutatás, a tudományosság szigorú kritériumainak elhanyagolása jellemezte a századforduló táján, amikor a milleniumi korszak egyre elfogultabb buzgósággal igyekezett mennél gazdagabb ősköltészet kikövetkeztetésére. A magyar ősköltészet-kutatás teljesen kompromittálódott, s kihívta maga ellen a pozitivizmus kritikáját.
Király György „A magyar ősköltészet” (1921) c. munkájában tévedések és megalapozatlan következtetések egész sorát cáfolta meg, de sok helytálló eredmény igazán is kétségbe vonta.
A két világháború között bebizonyították, hogy a legbüszkébben emlegetett ún. hun mondák sohasem léteztek.
Horváth János az íratlan költészetet az irodalomtörténetből elvileg kiiktatta, így a polgári költészet-kutatás teljesen elsorvadt.
Solymossy Sándor ősvallási és folklorisztikai kutatásai tekinthetők csak jelentős pozitív eredményeknek.
Egy esetleges ősi eposz létének kérdésében a tudomány még nem mondta ki az utolsó szót, bár Arany János feltételezését már többször elutasították és romantikus ábrándnak titulálták.
A krónikák alapján egy elveszett nagyobb epikus művet három témakörben lehetne feltételezni:
- ahunok története
- a honfoglalás eseményei
- aXI. századi dinasztikus küzdelmek
Az első témakör eleve kiesik, mert a hunokra vonatkozó ősi énekünk nincsen. A második is kiesik, mert a krónikákból csak egymástól független hősi énekeket lehet kielemezni ebben a témakörben; nagyobb epikus művet nem. Ha volt is ősgesta, csak a keresztény feudális állam kialakulása után keletkezhetett, a középkori keresztény irodalom szabályai szerint, latinul íródott, és nem a honfoglalásról szólt.
A harmadik témakörben egy elveszett nagyobb epikai mű létezésének kérdése még nem lezárt. Mindenesetre valóságos eposznak, magyar nyelven, írásba foglalva, tudatos költői alkotásnak a királyok dinasztikus küzdelmeire vonatkozó témakörben sincs nyoma. De egy írásos rögzítést és tudatos szerkesztést nélkülöző, nagyobb magyar elbeszélő költemény létezhetett. A szóbeliségben alakulhattak ki egész énekciklusok egyazon téma köré csoportosulva.
A Gesta Ladislai regis (László király tettei) című krónika tartalmazhatta egy nagyobb költői kompozíció körvonalait. A XII. század elején íródott, a Képes Krónikában olvasható, latin nyelvű. Különösen Salamon király, valamint Géza és László herceg viszályainak elbeszélésében érezhető a naiv epika elemeinek latin szövegbe olvasztása.
A latin krónikásnak írott forrás nem állt a rendelkezésére. Szóbeli hősi énekekre támaszkodhatott, de nem tudjuk, vajon csupán egyes énekek voltak ezek, melyeket ő komponált egybe, vagy egy már kialakult nagyobb költői kompozíció volt. Ha volt is ilyen nagyobb epikus mű, azt bizonyos, hogy csak nyersanyagként használta, átírta, megváltoztatta, kiegészítette, és nem fordította latinra úgy, ahogy volt. A körvonalai azonban mégis megmaradtak. A krónikások ugyanis mindig racionális irányban próbálják alakítani anyagukat, itt viszont a cselekmény költői motiválásával találkozunk, ami nehezen lehetett a krónikás leleménye. A bonyodalom a körülményekből és a jellemekből fejlődik ki, a végén a cselekmény minden ága lezárul. Az események ilyen komponálása nem krónikás, hanem költő észjárására vall.
Létezhetett egy XI. századi joculator-eposz, ami alapján a krónikás dolgozott. De még azt sem tudjuk, Salamon vagy László lehetett a főhőse? A krónikás Lászlót állítja a középpontba, de valószínű, hogy az eredetiben Salamon alakja állt a centrumban, mert annak – a krónikás szempontjából már kevésbé érdekes – tettei túl részletesen és emberi megértéssel vannak bemutatva, valamint erre utal az is, hogy Bátor Opos, a történet legkiválóbb katona hőse Salamon táborához tartozott.
A kereszténység felvétele és a nyugati típusú feudális állam kialakulása után két elv állt szemben egymással a trónöröklésben: az alkalmasság (idoneitas) és az elsőszülöttség alapján való öröklés. A régi szokás az idoneitas elvére épült, és az uralkodó családja valamely tagjának, rendszerint öccsének adta át a hatalmat. Az is lehetséges, hogy a joculator-költő ennek az elvnek akarva hangot adni, László mellett foglalt állást a törvényes, de „alkalmatlan” királlyal, Salamonnal szemben. S éppen a krónikás volt az, aki ura, az elsőszülött jogán uralkodó Kálmán király érdekeit szolgálva próbálta a bukott király, Salamon személyét kedvezőbben bemutatni. Erre a kérdésre nem tudjuk a választ.
A krónikás latin fogalmazásában feltűnő az állandó jelzők (epiteton ornans) használata, mely a naiv epikára jellemző stílusjegy (utálatos Vid, békeszerető Ernyei stb). Valamint a sok szemléletes hasonlat, költői fordulat, szólás is az eredeti költeményből származhat, melynek szerzője Salamon vagy László udvari joculatora lehetett, műve pedig költői fordulatokban gazdag.
Egy XI. század végi nagyobb epikus mű létének kérdése még nem tisztázott.
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
