Az első négy sor nagyon keserű, lehangoló. A beszélő végre végét akarja látni az ezer éve tartó senyvedésnek, ez korbácsolja fel indulatait.
A mű hangulata dühös, ingerült, felfokozott, a vers terjedelmes középső részét végig átjárja ez a légkör és a hozzá tartozó átkozódó hangnem. Elvégre fogadkozások hosszú sora a költemény, már-már esküszerűen hangzik, és minden szavából a maradiság elleni gyűlölet lángol.
Ady most a bosszúálló istent hívja, nem az öregurat, mint A Sion-hegy alatt című versben. „Verje meg, verje meg, ha van verő Isten, / Aki csak egy kicsit ósdit akar itten”.
Ne csak ünnepeljük a márciust, hanem akarjuk is, akarjuk már mi is ezt a forradalmi márciust, amilyen 1848 márciusa volt. Mert a tespedtség, tunyaság, a múltba ájulás (az ó, avítt, ócska) a fejlődést gátolja. Nem az ósdi kell, amit már megéltek, megálmodtak máshol. Az óság-tartókkal (a régit megtartókkal) szemben a lírai én a fiatal, gyöngyöző, újat akaró ifjú márciust kívánja vissza. El kell dönteni, érdemesek vagyunk-e életre, jövőre.
Büdös az úr-szag, akárcsak a pénz-szag. Gyakran jönnek be Adynál a szag effektusok (Isten-szagot érzek, írta A Sion-hegy alatt című versében, meg is orrolt rá az egyház, hiszen a szag szóban nyers, primitív, köznapi jelleg van, közönséges, anyagias, az Istenhez nem kötődik).
A zaklatottság, a lelki felindulás formailag is megjelenik: a vers sok-sok tagmondatból álló versmondatokból épül fel, s ez a „hömpölygés” érzékelteti az indulati töltést, bár ezek a tagmondatok a párhuzamos szerkesztés miatt könnyen áttekinthetők.
A mű középső része nem strófákra tagolódik, hanem a versmondatok tagolják.
A mű 1. szerkezeti egysége az első két hosszú mondat, amely önostorozó átkokat halmoz egymásra és dühös fogadalmakat sorakoztat fel. Itt kulcsszóként szerepel a „ver” ige, amely 10-szer ismétlődik a szövegben (a tőismétléssel együtt 12-szer). A másik kulcsszó a „minden” általános névmás.
A vers 2. szerkezeti egysége a második versmondat, amely már továbblép: kijelenti, hogy le kell „gyilkolni” mindent, ami a magyar Márciust, azaz a magyar proletár forradalmat akadályozza.
A 3. szerkezeti egységet a további versmondatok alkotják, ezek – az utolsó kivételével – valamivel rövidebbek, de a lírai helyzet, amit közvetítenek, kiélezettebb: a nemzet válaszúthoz ért, dönteni kell a múlt és a jövő, az élet és a halál között.
Kifejezőeszközök: szimbólum, költői kérdés és felszólítás, ismétlés, halmozás, megszemélyesítés, alliteráció
A kifejezőeszközök közül főleg az ismétlések és halmozások sokasága érzékelteti a zaklatottságot, az egyre fokozódó dühöt és indulatot. A beszélő haragját a visszahúzó múlt és a forradalom elé tornyosuló akadályok váltják ki.
A márciusi Naphoz keretes szerkezetű, a keretben szereplő zárójeles négy sor a lemondást, a reménytelenséget sugározza.
Ady a jövőről egyébként is csak félénken, bizonytalanul mer beszélni, alig-alig mer reménykedni, hogy a „fényes Március” végre eljut Magyarországra. A zárlat pedig kifejezetten csüggeteg: a mű végkicsengése a csúf halál lehetősége.
A vers gerincétől nemcsak a zárójelek különítik el a keretversszakokat, hanem a ritmus is: 5/6 tagolású 11-esek állnak a mű elején és végén. Maga a vers lassan hömpölygő, páros rímű, négyütemű 12-esekől áll, melyek a régebbi magyar irodalomban elsősorban az epikus költészet sorfajai voltak.
Ebben jó adag irónia is van, hiszen Ady egy ősi, hagyományos forma használatával követeli az újat, és hadakozik a régi ellen.
