Az egész-élmény, amit a beszélő keres, nem más, mint Isten. Csakhogy a lírai én már nem hisz Istenben, a nevét se tudja, ezért nem találhatja meg Őt, és nem birtokolhatja a teljesség érzését sem. Az ember már elfeledte a naiv, feltétlen gyermeki hitet és bizalmat, ezért nem találhat vissza Istenhez. Hiába keresik egymást, nem jön létre köztük kapcsolat. Aki nem hisz, annak nem vezet út Istenhez.
Az Úr vár-vár, aztán felszalad a Sion-hegyre és eltűnik örökre. Így a kétkedő, bizonyosság után sóvárgó ember nem kap semmiféle hitet, nem kap kőtáblákra írt parancsokat sem, hanem teljesen magára marad, és elhagyottan sírva fakad.
A versbeszéd helyenként az ószövetségi zsoltárokat idézi, máshol a költő olyan profán kifejezéseket használ, amelyekkel megbotránkoztatta a korabeli olvasókat. De nemcsak a nyelvhasználat ilyen széttartó, hanem a hangvétel is hol patetikus, hol ironikus.
Ennek oka, hogy a lírai énnek Istenhez való érzelmi viszonyulása ellentmondásos (azonosulásvágy-idegenség), és ezt az összetett lelkiállapotot a különböző hangnemek váltakozása, egymás mellé helyezése érzékelteti. Ünnepi emelkedett és profán, hétköznapi kifejezések követik egymást. Patetikus és ironikus hangnem, játékos, groteszk és elégikus leírások váltakoznak.
A lírai én istenképe tehát egyszerre hétköznapi („Tépetten, fázva fújt, szaladt”, „Bús és kopott volt az öreg Úr”) és szent („Az én Uram”). A profán és a szent akár egy nyelvi szerkezeten belül is megjelenik („Jó volt, kegyes volt az öreg”).
A nyelvi széttartás egy másik értelmezése: a lírai én számára Isten már nem egy biztos, rajta kívül létező abszolútum, nem kinyilatkoztató lény és nem megnyilatkozó teljesség többé, hanem a lírai én teremtménye.
Ez a furcsa Isten-kép a beszélő lelke mélyén élő kétely, bizonytalanság és káoszélmény kivetülése. Egy általa megalkotott figura, akit egy belső lelki szükséget, kínzó hiányérzet hív életre. Minden cselekvése és érzése – jósága, kegyessége, könnyezése, szomorúsága – az emberben rejtőző kétkedés, bizonytalanság kifejeződése.
Ebből fakadhat az, hogy az istenfigura hiába próbál kapcsolatot teremteni az őt kereső emberrel. Ködöt paskol, vagyis láthatóvá teszi magát, várakozik, harangozik (vagyis hangzó jelet ad), a kezét nyújtja – hiába. Az isteni és az emberi szféra már végérvényesen szétvált, elszakadt egymástól. A találkoás azért marad el, mert az csak a lírai én által, a lírai énben lett volna lehetséges.
Alapmotívumok:
● biblikus motívumok: Sion-hegy, lángoló kövek, zsoltár
● a katolicizmus motívumai: roráté, harang, gyermeki ima
●az öreg koldus képének elemei – a Nihillel szembenéző ember riadalma rávetítődik az Úr alakjára is, aki furcsa, különös képsorban jelenik meg. borzolt, fehér szakállú, ráncos kezű, bús és kopott, vénséges vén öregúr, foltozott, nagy harang-kabátban. Az Úr alakját ábrázoló képek lidérces, kísérteties hangulatot árasztanak.
Központi szimbólum: a Sion-hegy – a lírai én és Isten találkozási helye, a Bibliában az isteni jelenlét szimbóluma, tájékozódási pont, illetve a jövő ígérete. A vers egészének ismeretében a Sion-hegy a bizonytalanság, a ráismerés végső lehetetlenségének szimbóluma lehet, de utalhat az Istenről való emlék töredezettségére is.
Kifejezőeszközök: metafora, szimbólum, szinesztézia, megszemélyesítés, ellentét, ismétlés, halmozás, gemináció, alliteráció.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
