A Sion-hegy alatt egy ellentmondásos, kétértelmű léthelyzetet mutat be: az egyén az élet végső értelmét keresi, a bizonyosságot, de a vallásos világmagyarázatokból kiábrándult, így hitetlenné vált, s ez a hitetlenség elve kudarcra ítéli próbálkozását.
Az egész műre a sejtetés jellemző: a gondolati tartalom nem közvetlenül fogalmazódik meg, hanem egy elképzelt, különös eseménysor sejtető képeiből bontakozik ki.
A vers beszélője az elmondott „történet” egyik szereplője, az istenkereső ember, aki E/1. személyben nyilatkozik meg.
Beszéde vallomásos jellegű, így többnyire múlt idejű igealakokat használ, melyeket csak az utolsó előtti sorban vált fel (nyelvileg is jelölten) egy jelen idejű ige („ülök”). Ez az állapotszerű igehasználat, valamint a zárlatban olvasható archaizáló, befejezett határozói igenév („sírván”) azt jelzi, hogy milyen fiktív helyzetben szólal meg a beszélő, de értelmezhető lírai reflexióként is.
A vers szerkezete az elmaradt, meghiúsult találkozás menetét követi: a költő először külön-külön megjeleníti a két szereplőt 1-15. sor), aztán felvillantja a találkozás lehetőségét (16-30. sor), végül leírja a végérvényes különválást (31-35. sor).
A vers kulcsszavai: a „vár” és a „keres” ige. A „vár” az Úrhoz, a „keres” a lírai énhez kapcsolódik. Mindkettő tárgyas ige, ami jól jelzi azt, hogy nemcsak a cselekvőn múlik a siker, hanem szükség van egy másik személyre is (a tárgyas ige az alanyon kívül feltételez egy másik személyt is).
Mindkét fél cselekvése a másik felé irányul, mindkettejükben megvan a szándék a találkozásra, az egymásra találkás mégsem valósul meg. Ennek oka a két szereplő karakterében keresendő.
Az Úr alakja: ábrázolása kifejezetten provokatív, meghökkentő, groteszk. Nem egy szokványos Isten-ábrázolást kapunk Adytól, nála Isten kopott, borzolt, foltozott öregember, akihez a költő meglepően profán kifejezéseket kapcsol („Isten-szag”, „futkoz”). Az „Öreg Úr” megszólítás nemcsak hétköznapi, de meglehetősen fölényes hangnemet jelez. Nem szokás így megszólítani Istent.
Az „Úr” megnevezést kétféle értelemben használja: 1. „az én Uram”: mindenek ura, 2. az Isten név szinonimájaként.
A lírai én alakja: bizonytalan, tétova, megviselt emberként jelenik meg („rongyolt lélek”, „reszkető kéz” stb.). Úgy emlékszik, hogy valamikor gyermekkorában még birtokolta azt a teljességet, amely után most felnőttként annyira sóvárog. Még most is élnek benne emléktöredékek erről, de részben már elfelejtette a gyermekkori teljességélményt, és Istenben való hite is megrendült.
Így hát most gyermeki emlékei nyomán tapogatózva keres valakit, aki hitet adhatna neki, valakit, akitől eligazítást vár, aki bizonyosságot, kinyilatkoztatást adhatna.
Egy normaadó középpont megtalálására törekszik, egy olyan abszolút középpontéra, amely eligazítaná a mindenség titkait illetően, élet és halál kérdésében. Vagyis egy olyan egységes világmagyarázatot keres, amely segítene neki megtalálni a helyét és szerepét a világban, és a belső rend érzetét adná, elősegítené a lelki nyugalom elérését.
Csakhogy ilyen egységes világmagyarázatot a 20. századi ember már nem találhat, a modern kor tapasztalata szerint ugyanis nincs ilyen világmagyarázat.
A lírai én sokban hasonlít Isten alakjához, a két figurában sok közös vonás fedezhető fel. Mindkettő kétségbeesett, elhagyott és magányos, és kölcsönösen keresik egymást, a kallódó Isten az embert, a kallódó ember az Istent.
Kettejük közül Isten az aktív, cselekvő fél, ő „harangoz”, „simogat”, „bekönnyezi” az ember arcát. Ezzel szemben a lírai én passzivitásba süllyed: jajgatva „töri az eszét”, „ül sírva”. Mivel nem tudja az Úr nevét, nem tárhatja ki neki a szívét, nem panaszolhatja el fájdalmait, kételyeit. Az Úr pedig csak szomorúan néz rá és könnyekkel borítja az arcát, de a néma kérdezőnek nem válaszolhat.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
