Erőteljes ellentétekre épül a költemény: Ady a Szajna partján és a Duna-parton megélt élményeket állítja szembe. A két folyó, a Szajna és a Duna szimbólummá válik a versben: az „Ott” („Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb, / Sejtelem-csók minden dalom”) az örömöt és a szépséget, a művészi kibontakozás lehetőségét jelképezi, ott a költőt olyan hatások érik, amelyektől jobb ember tudna lenni.
Az „Itt” a Duna-part, amely a társadalmilag-kulturálisan elmaradott magyar valóság szimbóluma. Itt az örömei is romlott, durva örömök, itt minden a rosszra készteti („röhejes mámor”, „vijjogó, éji csapat”, „céda lány”), rosszlányokat kíván meg stb.
Gyakran visszatérő szavak Adynál a „vad”, a „durva”, a „bamba”, amikor a magyar világot jellemzi. Itt is a „durva”, a „röhejes” szavakat használja a magyar ugari emberi és lelki minőségének érzékeltetésére.
A 2. és a 6. versszak első két sora erőteljes költői képekkel és jelzőkkel fejezi ki, mit kínál a Duna (itt) és a Szajna (ott) partja. „A Duna partján / Démonok űznek csúfot velem”. Ezzel szemben „Ott ring lelkem muzsikás alkony / Szent zsivaján.”
Figyeljük meg, hogy mindkét folyószimbólumhoz jelen idő kapcsolódik: tehát a lírai én egyidejűleg van mindkét helyen, egyszerre figyeli meg a két életteret. Ez a „kétterűség” lehetőséget ad arra, hogy nemcsak a helyzetét, hanem saját magát is kettéosztva lássa, és a két énjét ellentétbe állítsa: van az „én” és van a „Másik”, és persze mindkettő Ady („Az is én vagyok”).
A „Másik” azonban csak az eleve meglevő „én”-hez képest van jelen a szövegben: pozitív értékei is csak az „én”-hez viszonyítva létezhetnek.
Ugyanígy viszonyítási pont a Duna-part is, és a hozzá tartozó negatív értékekhez képest vannak felvázolva a Szajna-part pozitív értékei.
A vers szorosan köthető az ugar-versek motivikájához, hiszen a Szajna-part is csak ürügy Adynak arra, hogy Magyarország elmaradottságáról beszéljen. Ez az összehasonlítás is afféle nemzetostorozás, hiszen minden szempontból Párizst állítja jobbnak, amely egy ideális élettér, csupa pozitív jelzővel.
Tehát jelen van a versben egy környezeti kettősség is és a beszélő énjének kettőssége is. Ugyanakkor ezt a megosztottságot Ady egységbe fogja a „halott” állapot kijelentésével („Két életet él két alakban / Egy halott.”)
Ezt nem úgy kell érteni, hogy a lírai én már meghalt, hanem úgy, hogy valójában mindkét énje csonka, és emiatt csak olyan életet képes élni, mintha halott lenne, hiszen képtelen megtalálni az önazonosságát. A teljesség helyett csak a hiányt tudja megélni, csak a részlegesség tapasztalható meg a számára.
A vers elemzői a halál motívumát a költészet abbahagyásaként is szokták értelmezni. Tudniillik egy költő számára a költészet, az alkotás maga az élet. Ha nem foglalkozik költészettel, az neki olyan, mintha meghalt volna.
És lényegében itt Ady azért küzd, hogy költőként ne kelljen elnémulnia (hiszen az elmaradott, barbár magyar közeg elpusztítja a költészetet, a szellemi szépséget, ahogy ezt Ady már A Hortobágy poétája c. versében is tematizálta).
Adyban idővel csökkent a nyugat-vonzalom, s elhalványult a Párizs-mítosz is. Később úgy gondolt Párizsra, mint olyan helyre, ahol átmenetileg védelmet talált és erőt gyűjthetett az új harcokhoz, de ahonnan azért folyamatosan hazavágyott. Igazán soha nem akart ott maradni, mindig a hazatérésre készült és arra, hogy megvívja a maga harcát itthon.
