A Gare de l’Esten Ady Új versek kötetében jelent meg A daloló Páris című versciklus részeként 1906-ban. Ez is azok közé a művek közé tartozik, amelyek Adyt költővé emelték, és amelyek a hazai viszonyokkal elégedetlen, nyugatra vágyódó, haladást sürgető fiatalok közös érzéseit szólaltatták meg.
Ady először 1904 februárjában utazott Párizsba, és egy teljes évig maradt ott. Nagy tervei voltak: szeretett volna egyetemi előadásokat hallgatni, interjúkat készíteni politikusokkal, színházba járni, de végül ezekből semmi nem valósult meg. Csak újságokból és éjszakai bolyongásaiból tudakozódott a francia fővárosról.
Talán ezért is olyan szegényesek a Párizs-téma versei: egy-két konkrétum tűnik csak fel bennük (Szajna, Boulevard, Bois, Szent Mihály útja stb.), egyébként csupa általánosságokról szólnak. Nem élő Ady verseiben a francia főváros, mert őt igazán nem maga Párizs érdekelte, hanem inkább az, aminek a szimbólumává tette, és amit a magyar valósággal szembeállított.
Párizs egy elvont fogalom volt a költő számára: azért nem használ konkrét, földhöz kötő jegyeket, mert Párizs az ő számára egy mitikus, elvont hely valahol a való világ fölött: szivárványos, lengő, messzi táj.
A Gare de l’Esten című versében Ady azt az érzést fogalmazza meg, hogy ha el kell mennie Párizsból, abba belehal. A párizsi keleti pályaudvaron áll, és szomorú, amiért Magyarországra kell utaznia, mert számára ez egyenlő a halállal („Küldi már csókjait nekem / A magyar Temető.”) Természetesen Magyarország sem földrajzi helyet jelöl, hanem az elmaradott, műveletlen magyar közéletet jelenti.
Persze, Adyt valami mindig visszahúzta hazájába, akárhová is vetette a sors. Önostorozása nem a haza megtagadása, hanem inkább Berzsenyi és Kölcsey némelyik hazafias verséhez hasonlítható, melyben a korabeli magyar világot kritizálják. A cél Adynál is az, ami náluk: fölrázni a nemzetet kábultságából, szembesíteni saját helyzetével és változásra ösztönözni.
A Gare de l’Esten
Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.
Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.
Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e?
Vagy a svájci hegyek?
Holnap fehérebb én leszek, én.
Téli sírkertek szele jő,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temető.
Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, Isten veled.
Az én hűtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás, felséges Öröm.
Dalolj, dalolj tovább.
Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.
Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.
Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.
Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.
Megölnek és nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.
Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.
Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.
Az Új versek kötetben Ady egy teljes versciklust szentelt a Párizs-témának, amelynek A daloló Páris címet adta. Verseiben Párizs nem egy földrajzi helyet jelent, hanem egy szimbólum. Adynál a helyek mindig szimbólumok, olyan állandó szimbólumok, amelyek minden versében ugyanazt jelentik.
A Tisza-part, a Duna-part, az Ugar mindig az elmaradott, félfeudális Magyarország szimbóluma, a mesés kelet, a Gangesz-part, a Szajna partja és Párizs viszont olyan értékgazdag, varázslatos helynek a szimbóluma, ahová a lírai én vágyik, de sosem jut el.
Lényegében A Gare de l’Esten is az ugar-versek motívumkörébe tartozik. Először a Figyelő 1905. júliusi számában jelent meg. Ady közeli barátja, Bölöni György, aki a költő párizsi életének is szemtanúja volt, a következőt írta róla: „úgy hatott rám, mint új világszemlélet… Sokan éreztük a magyar elmaradottságnak ezt a szíven ütő érzését, de Ady kimondta, Ady megírta. A vers Ady művészi nagyságát lebbentette meg.”
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
