A versben a végsőkig ki van élezve az itthon és a nyugat ellentéte, a magyar ugar és a francia főváros, Párizs közti különbség. Az egész költemény erre az ellentétre épül.
Az egyik oldalon megjelenik Párizs mint az érzékeny, kulturált élet tipikus tája, mint a művész otthona, a „Szép ámulások szent városa”. Ehhez a kulcsszó a „dal” („Páris dalol, dalol”), amely 11-szer szerepel a versben különféle alakokban (dal, dalol, daloló, daltalan stb.) A „zsoltár” és a „harmónia” szó is a zene képzetét idézi fel, így a fogalmak mágiája révén Párizs a testetlen muzsika városává alakul.
Az előtérben a hanghatások állnak, de vannak fények, illatélmények, színek is, pl. „tűzcsóvás, felséges Öröm”, „csipkésen, forrón, illatosan” hullik a költőre a párizsi lány stb. Emellett Ady számos eltúlzott jelzőt használ Párizs nagyszerűségének ecsetelésére: „felséges”, „óriás”, stb.
Hatalmas távlatokat is kinyit a „tovább” határozó kétszeri ismétlésével („Dalolj, dalolj tovább”, „Az alkonyatban zengnének itt / Tovább a szent dalok”), megnyílik ezzel a végtelen. A messzeségnek ezt a hívó, csábító varázsát szakrális kifejezésekkel tetézi (pl. „Isten veled”, „szent város”, „szent dalok”, „az én hűtlen, beteg istenem”).
Párizst tehát olyan nyelvi elemekkel idézi meg Ady, hogy szépnek, mámorosnak, ünnepinek, fenségesnek, varázslatosnak tűnjön a város. Ez természetesen már nem a földrajzi értelemben vett Párizs, ez már nem Franciaország fővárosa, hanem egy mítoszé. Még Párizs sem ilyen a valóságban, ez csak egy álom.
S Ady jól tudta, hogy a benne élő álom és a valóság között kibékíthetetlen az ellentét („Óh, az élet nem nagy vigalom / Sehol.”) Örök igazság, hogy a művész soha nem találja a helyét, mert a valóság soha nem közelíti meg azt a szépséget, ami a lelkében él.
A mitikus, álombeli városban a vers lírai énje művészemberhez méltó, bensőséges lelki életet tud élni. Ezt jelzi a szív („Még itt van Páris a szivemen”) és az álmok („Most fűt bolond-sok álmom alá”) szerepeltetése.
A művész mindig a szemlélődés embere, nem a tetteké, így a párizsi élethez nem társít semmilyen cselekvést Ady. A vers igéi („futok”, „elmegyek” stb.) már a városból való elutazáskor hangzanak el.
A párizsi lét tehát a költő számára amolyan tett-nélküliség, egy szép „ámulás”. Ami cselekvés történik, azt mind maga Párizs végzi: dalol, az Öröm üli a torát, a párizsi lány a beszélőre hullik s lecsókolja a szemeit stb. Párizs tehát a nagybetűs Művész mesebeli, menedéket nyújtó otthona.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
