A muszáj Herkules című vers 1908 februárjában íródott, amikor már látszottak az előjelei az Ady körül később kibontakozó irodalmi harcoknak. A költőre ekkortájt kezdtek felfigyelni leendő ellenfelei, ekkortájt kezdtek cikkezni róla, ráadásul a rosszindulatú, gúnyos írások mellett pletykák és lejárató viccek is születtek, melyek személye és költészete ellen irányultak.
Ady érezte, hogy nyugtalan, feszült lett körülötte a légkör, hogy ellenségei vérszemet kaptak. Akik nem értették vagy irigyelték, azok áskálódni kezdtek ellene. Ezekre az első támadásokra reagált A muszáj Herkules című versével.
A vers nagyon jellemző Adynak a kortársakhoz való viszonyára. Egy nagy pofont ad az ellene szájalóknak, egyszersmind megfogalmazza saját „muszáj Herkules” voltát. Nézzük, mit is jelent Adynál ez a fogalom!
Először is muszáj-bátorságot egy olyan világban, amely a gyávaságot tette muszájjá. Az általánosan elfogadott viselkedésforma a fennálló helyzet józan elfogadása volt, s a költőnek ez nem tetszett.
Kisugárzik a versből Ady sokat emlegetett gőgje, melyet az irodalomtörténészek sokféleképpen magyaráztak. Ignotus Pál szerint a zsenik törvényszerűen öntudatosak és önzők, Dante és Balzac is kíméletlen, gőgös természetű emberek voltak. Ennek oka talán az önvédelem: a zsenik az idejüket, munkájukat, gondolataikat védik a mások iránti nemtörődömséggel és a másokat semmibe vevő dölyfösséggel.
Schöpflin Aladár szerint azonban Adynál inkább a belső igényességből származhatott a gőg: tökéletességre törekedett, ezért örökké elégedetlen volt önmagával, sosem szűnő kisebbrendűségi érzéssel küzdött, és ezt kompenzálta gőggel, nagyzolással, hevességgel, dölyffel. Így védte magát a világ felé.
Ugyanakkor Ady gőgje nem volt egész pályája során egyformán erős: csak bizonyos életszakaszokban erősödött fel.
Király István, a legnagyobb Ady-monográfia írója szerint a lélektani okok – zsenigőg és kisebbségi érzés – nem nyújtanak elégséges magyarázatot a jelenségre. Ő világnézeti okokat is feltételez: Ady küldetéstudata, művészi és forradalmár elhivatottság-érzése bújhat meg e hatalmas önérzet mögött. Gőgje – bár korábban is jelen volt – igazán a misszióérzettel párhuzamosan teljesedett ki.
Ady nyilvánvalóan „egyénelvű”, individualista volt, de gőgje, öntudata nem egy arisztokratikus, tömeget megvető individualizmusra vezethető vissza, hanem egy demokratikus, lázadó jellegű individualizmusra.
A korabeli Magyarországon a tovább élő feudális társadalmi maradványok akadályozták a személyiség kiteljesedését: a kiváltságos kevesek úri hetykesége megkövetelte, hogy a többség „hajlott gerinccel” járjon, s egy olyan demokratikus lelki alkat, mint Ady, nem bírta elnézni ezt az igazságtalanságot. Lázadó gőgje az előítéletek ellen szólt és az emberi méltóságot védelmezte, a tekintélyelvűséget akarta bomlasztani.
Ráadásul a modern elgépiesedett világ szétmorzsolódással fenyegette a kor emberének személyiségét, ami ellen ki-ki a maga módján védekezett: vagy a többi ember fölé emelte önmagát, és önző, egoista magatartást vett fel, vagy az egyéniségtisztelet nevében fellázadt a feudalizmus hierarchiája, tekintélyuralma ellen.
Ady az egyéniség mindenekfölöttiségét hirdette, egyfajta énkultuszt vitt, melyet nemcsak a nietzschei hideg, gőgös és szomorú felsőbbrendűségi elvre vezetett vissza, hanem olyan szerinte individualista költőkre is hivatkozott, mint Csokonai, vagy Petőfi (utóbbi szerinte már-már „őrjöngő arisztokrata természet” volt).
Ám igazi költő-elődjének Vajda Jánost tartotta, akiben a durcásan, büszkén, dölyfösen élő, karakán magyar személyiség megtestesülését látta.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
