1908 körül kezdett megerősödni Adyban az elhivatottság-érzés, s a Nyugat egyes cikkei 1909 körül már foglakoztak rendkívüli, „termékeny gőgjével”, és megfogalmazták, hogy Ady el van telve „önmaga csodálatának mámorával”.
Karinthy Frigyes is úgy gondolta, hogy Ady „egész tehetségét önmaga kultuszának szenteli”. Hatásának titka a bátorság, amellyel ki meri fejezni önmaga iránti elragadtatását, és amellyel a kétkedőket és csüggedteket magával sodorja. Önérzete a „veszett önérzetek országában” egzotikusnak számított és másokra is felszabadító hatással volt, másoknak is gerincet adott.
Kevélysége, gőgje tehát egyfajta ellenszegülés, helytállás, dac. Nála az egyébként pejoratív jelentésű gőg, dölyf, kevélység szavak is pozitív értelműek, a dac és a büszkeség szinonimájaként használta őket. Magatartásában a büszke helytállás igénye fogalmazódik meg, szembeállítva a behódoló, megalkuvó magatartásformával, melyet Ady mélyen megvetett.
Saját találó szavaival fogalmazva ő „muszáj Herkules” volt, szemben a „muszáj szelídekkel”: ő az egyenes, nyílt, bátor kiállás embere. A gőg nála a meghajlás, a lapulás ellenszava, a másik út a megalkuvás, a behódolás helyett.
Gyűlölte a behódolás különböző formáit: a puhányokat, a gyávákat, az okoskodókat, a ravasz ügyeskedőket, az alattomos sunyikat, akik ilyen vagy olyan okból nem térnek le a kitaposott útról. Haragudott azokra is, akik türelemmel elviselik, eltűrik az egyenlőtlenséget, az elnyomatást, és ezt józanságnak, okosságnak nevezik. Gyűlölte a mértékletességet is – szerinte Petőfi egyik legvonzóbb tulajdonsága a mértéktelensége volt és utálata a „muszáj szelídek” iránt, akiket ő is utált.
A muszáj Herkules reprezentatív jellegű Ady-vers, amely már a címével is hirdeti a költő által vállalt és hirdetett magatartásformát.
A muszáj Herkules
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
A muszáj Herkules típusa énszerep-vers, hasonló a Góg és Magóg fia vagyok én, a Szeretném, ha szeretnének, a Hunn, új legenda és A Hortobágy poétája című Ady-versekhez. Hangulata szenvedélyes, rohanó, indulatos.
Ugyanakkor a világos hangok a meghatározók (ezek közül is kirívó a két legmagasabb vokális, az „i” és az „ü” gyakori használata), csak az utolsó két versszak komorabb és mélyebb zengésű. Ez a kevert jelleg is feszült lelkiállapotról tanúskodik.
Hasonló helyzet váltotta ki a költményt, mint amilyenbe már Petőfi is került annak idején. Petőfi is írt indulatos verseket támadói ellen (A természet vadvirága, A Honderűhöz, stb.), ő is kifejezte haragját az őt ért vádak miatt, de gőgje és megvetése messze elmarad az Adyétól. Petőfi dühe futó érzés volt: miután verseiben „hitvány eb”-nek, „kígyó”-nak, „nyomorult féreg”-nek nevezte ellenfeleit és kipufogta magát, túl is lépett rajtuk.
Ezzel szemben Ady reakciója nem egy esetleges érzést fejez ki, nem a megbántottság pillanatnyi hevét érzékelteti, hanem öntudatot sugároz: haragja és megvetése tragikus, ünnepélyes pátoszt kap és hatványozott méreteket ölt, indulatai mitológiai méretűek. Az ő gőgje morális jellegű, mely elhivatottság-érzésből és a helytállás kötelességéből származik, és ezt művészi eszközökkel érzékeltetni is tudta.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
