A vers beszélője Herkuleshez, a nagy erejű hőshöz hasonlítja magát, az ő bőrébe bújva mondja el, hogy nem önszántából ilyen, hanem mert Herkulesnek kell lennie. Külső erők kényszerítik bele Herkules szerepébe, a sok támadás, ami éri, a sok bántás ugyanis harcra készteti, pedig már fáradt, szeretne pihenni. Ilyen muszáj-Herkules ő. Azért harcol, mert nincs más választása.
Ellenfeleit híg fejű Tökmag-Jankóknak nevezi. Mítoszi túlzással kijelenti, hogy támadói törpék, gnómok, csúf, gonosz, undort-ellenérzést keltő, nyavalyás, talmi emberek. Sok kis senki, akik ellene törnek és a vesztét kívánják.
Megelevenedik tehát a mesék, mondák világa: Ady mesebeli lényekkel azonosítja támadóit és önmagát is egy mitológiai hőssel, a magányosan küzdő Herkulessel állítja párhuzamba.
A két metafora (törpe, Herkules) ellentétes jelentésű: a lelki kicsinyességet és a lelki nagyságot szegezi szembe egymással. A mítoszteremtéssel pedig a vers „cselekménye” mintegy időtlenné válik. Ezt az időtlenséget, végtelenséget nyomatékosítja a zárlat: „Így nem fogok sohse meghalni.”
Kifejezőeszközök: költői kérdések („De hogy ez a csürhe nevessen?”), felkiáltások („Milyen híg fejűek a törpék”), indulatszavak („Krisztus uccse”), halmozások (nyomatékosító céllal, pl. „De nyelvelnek, zsibongnak, űznek”, „Mindig új hitnek, dalnak, tűznek”, „Bujdosni, szökni, sírni, fájni”, „Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi”).
Köznapi, már-már káromkodó szavak is belekerülnek a versbe (pl. „híg fejű”, „nyelvel”, „csürhe”).
A versszervező erő az ellentét: két fő konfliktus keresztezi egymást, egy külső és egy belső. A külső a hígfejű kicsinyesség és az emberi nagyság ellentéte, a belső, lírai énen belüli konfliktus az egyéni természet, hajlam és a kötelesség ellentéte. A gőg itt olyan magatartásforma, amelyet a külső körülmények parancsolnak rá a lírai énre: más az, amit szeretne, és más az, amit tennie kell.
Ez az ellentét a „szeretnék”, „szeretném” és a „nem lehet”, „nem szabad” kifejezésekben kap hangot. A vers beszélője a béke és a csönd után sóvárog: lélekben nem harcra, hanem békére készül. Az óhajtó mondatok azt jelzik, hogy elpihenni, menekülni vágyik (kihunyni, megállni, bujdosni, szökni, sírni, fájni).
A Tökmag Jankók nyelvelése, a zsibongó külvilág azonban nem engedi, hogy azt tegye, amit szeretne. Az ő támadásaik keltik életre a lírai énben a gőgöt, az öntudatot, amely nem engedi őt elszakadni a „herkulességtől”. Ady leküzdi saját békére, pihenésre való hajlamát és a lelke mélyén dolgozó kötelességtudat oldalára áll.
A gőg tehát személyiségvonásból erkölcsi parancs lesz, már nem pszichológiai, hanem morális fogalom. A költő nem engedhetett a maga igazából, nem engedhette semmibe venni és félrelökni magát, akár önnön hajlamai ellenére is helyt kellett állnia. Ezt a helytállást követelte meg a becsület parancsa, a felelősségérzet és a küldetéstudat. És ehhez a helytálláshoz Ady gőggel vértezte fel magát.
Gőgje tehát valójában konok, kemény dac, erkölcsi szilárdság, mindent merő, meg nem hátráló hajthatatlanság, meg nem alkuvás. Nagy igazságokkal jegyezte el magát, amelyekhez hű akart maradni. Legyőzhetetlennek mutatta magát, hogy érzékeltesse belső elszántságát.
Bár a vers szövege tartalmilag a békére és nyugalomra való vágyat fejezi ki, a formai jegyek egyáltalán nem a megpihenés, a csönd, a nyugalom vágyát sugallják, ellenkezőleg: a büszke öntudattal, a herkulesi dölyffel azonosulnak. A vers dinamizmusa, sodró zenéje és hangulati elemei a helytállásra késztető morális parancsot nyomatékosítják. A dinamizmust az igék nagy száma adja.
A rímelés egyszerre bonyolult és egyszerű is, akárcsak a versben kifejezett lelkiállapot: Ady ragokat rímeltet össze, de a ragok nem azonos szófajokhoz kapcsolódnak (lesnek-Herkulesnek, törpék-megtörnék, űznek-tűznek stb.).
Tehát ebben a versben is nagy hangsúlyt kap Ady morálja, világlátása, magatartása, az ún. mégis-morál (az elnevezés Király Istvántól származik). Ez azt jelenti, hogy magatartása, életfelfogása nekifeszülő, dacos magatartás volt.
A mégis, a dac, a muszáj jellemzi költészetét, morális hozzáállását. Mintha azt mondaná: szívesen abbahagynám a harcot és pihennék már, mégis muszáj küzdenem, mennem, minél több akadályt gördítenek elém, annál inkább. Nagy erkölcsi fölényt tulajdonít magának, s ellene feszül a kornak, amelyben él.
