A képekből érezzük az elkerülhetetlenséget: a vers beszélőjének mindenképpen haza kell térnie, pedig úgy érzi, belehal abba, hogy el kell hagynia Párizst. Olyan ez a hazatérés, mint valami parancs vagy törvény: a meggátolhatatlanság, a sorsszerűség érvényesül benne („Mégis megyek. Visszakövetel / A sorsom.”)
Még a vonat is olyan, mintha a végzet közeledne rajta: kicsit elmitizált, mesei színekkel van megjelenítve (füttyös, barna szörnyeteg, vasszörnyeteg, amely elátkozott helyre visz, téli sírkertbe, hullaszagot és fagyos leheletet árasztó elvarázsolt birodalmakba.)
Egy kísérteties világot idéz meg Ady, amelyben titokzatos erők működnek. A vers beszélője nem tud kiszabadulni a hatásuk alól. Ilyen titokzatos erő vonzza haza Magyarországra, ahová egyáltalán nem akar visszajönni.
Érezzük ezt abból, ahogyan fogalmaz: Öltek a vad pézsma-szagok s a daltalan szívek, küldte csókjait a magyar Temető és zsivaját az ég, fűtött az álmok alá s vágtatott a vasszörnyeteg, visszakövetelt a sors, elrántott az alkonyat. Hát, nem így beszél az, aki örül, hogy hazamehet…
Tehát arról van szó, hogy a vers beszélőjét személytelen, titkos hatalmak irányítják, amelyekkel szemben tehetetlen és védtelen. Akármilyen rossz is neki otthon, haza kell térnie, mert Magyarország a hazája („Elátkozott hely. Nekem: hazám. / A naptalan Kelet.”)
Azt érezteti ezzel Ady, hogy az ember tőle független erők, kényszerek foglyaként él, hogy a sors irányítja az életét. A hazatérés a sors parancsa: tehát menni kell. A végzet szigorát érzékeltetik a be-bevágó, rövid kijelentő mondatok is, amelyek statáriális keménységgel kopognak és pontot tesznek minden el sem kezdett vita végére: menni kell és kész.
A vers hangulata zaklatott, nyugtalan, feszült, tépett és őrlődő, hiszen a lírai én két ellentétes érzés között vergődik: menekülni vágyna a neki rendelt hazából, de sorsa nem engedi, hogy elszökjön, a magyar föld visszahúzza. Nagyon sajátos lelkiállapot, amikor valaki el akar szakadni egy helytől vagy egy közösségtől, de akárhogy próbálja, nem bír, nem tud.
A beszélő érzelmi jelenléte nagyon hangsúlyos a versben, fokozott szubjektivitást érzékelünk. Folyton előkerül az „én” személyes névmás is („Én elmegyek most, hazamegyek”, „Holnap fehérebb én leszek, én”). Egyfajta belső izgatottság fejeződik ki ezekben a nyomatékosító ismétlésekben és fokozásokban.
És ugyanez a belső zaklatottság tükröződik az aszimetrikus strófaszerkezetben is: ezt a hatást kelti a zökkenő 9-8-9-6-os strófaképlet, és a „rángató” versritmus, az anapesztusokkal és bizonytalan, váltó ritmusú sorokkal kizökkentett, idegessé tett jambikus séma.
A Gare de l’Esten fő kifejezőeszközei: szimbólum, metafora, metonímia, szinekdoché, megszemélyesítés, konkretizált absztrakciók, ismétlés, fokozás.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
