Ugyanakkor Ady verse több, mint a népnemzeti irányzat külföldszemléletének cáfolása és a nyugat-vágy megszólaltatása. Ady európaisága, Párizs-vágya azért kap tragikus színezetet, mert van mellette egy hatalmas adag hazahúzó idetartozás-érzés is. Hiába érzi úgy a vers beszélője, hogy belehal, mégiscsak felszáll arra a hazafelé tartó vonatra… Nem kényszeríti senki, akár maradhatna is Párizsban. De nem marad.
Ady költészete nem azoknak a nyugat-imádóknak az érzéseit szólaltatta meg, akik nem akartak magyarok lenni és el akartak felejteni mindent, ami Magyarországhoz köti őket, hanem a nyugatos szellemiségű, európai magyaroknak lett ő a hangadója.
Ady pontosan érezte, hogy a nyugathoz tartozása igenis problematikus. A magyar kultúremberek tragédiája az volt, hogy magyarok és hogy Magyarországon olyan kevés a lehetőség, ugyanakkor mégis ide tartoznak. Hiába szeretik Párizst, ott ők csak „párhetes vendégek”, akik boldogok, ha egy rövid időre párizsiaknak érezhetik magukat. Önámítás azt hinniük, hogy ha hátat fordítanak a hazájuknak, akkor már nem lesznek magyarok.
Ady számára tehát nemcsak az volt a fontos, ami a nyugathoz kötötte, hanem az is, ami Magyarországhoz kötötte. A Gare de l’Esten szépsége is abból a mélyebb élményből fakad, amit a Párizs-vágy és a hazafelé húzó idetartozás-érzés tragikus ellentéte jelentett Adynak.
A vers kulcsmondata: „Elátkozott hely. Nekem: hazám.” Ez a sor egységbe foglalja a verset átható két ellentétes érzést, és jól kifejezi, hogy mit jelent európai magyarnak lenni.
Az Ady-féle költői magatartás lényegét, belső kettősségét ebből lehet igazán megérteni. Mert aki csak a Párizs-vágyat érzi és az „elátkozott helyet” gyűlöli, az nem igazán magyar, aki viszont csak a „nekem: hazám” honvágyat érzi, az nem igazán európai.
Ady egységbe tudott fogni két ellentétes előjelű érzést, ki tudta fejezni, mit jelent az, amikor otthon lenni rossz, és az ember máshová vágyik, de mégis otthon marad, akkor is, ha úgy érzi, belehal, mert köti egy belső parancs, hogy akár jó itt, akár rossz, ő ide tartozik. (Ugyanezt már a reformkorban is elmondták költőink, eszünkbe juthat például Vörösmarty Szózatának két sora: „Áldjon vagy verjen sors keze; / Itt élned, halnod kell”).
Ez a furcsa, paradox helyzet jelentette Adynak a tragédiát: ott volt otthon, ahol nem volt otthon, és oda tartozott, ahonnan futnia kellett. Itt is meg ott is idegen volt („Idegen fiad” – mondja Párizsnak, önmagára célozva). Feloldhatatlan ellentmondások hálójában élt.
De az őrá jellemző „mégis-morál” dacával, kevélységével azt mondta: „mégis megyek”, és megteszem, ami tőlem telik, akkor is, ha értelmetlen lesz a fáradozásom. És valóban megtette.
Az elemzés Király István Ady-monográfiájának felhasználásával készült.
