Ezzel az álombeli, mitikus Párizzsal szemben a magyar valóságot egy szürke, lehúzó, profán világnak ábrázolja Ady. Mert bizony, a valóságos otthon, a tényleges haza nem Párizs, hanem a magyar föld, amely egyfajta ellenvilága a varázslatos Párizsnak.
Itt minden dolog negatív lenyomata az ottaninak:
- míg Párizs dalol, addig Magyarország „daltalan”,
- míg Párizsban harmónia uralkodik, Magyarországról „koldus zsivaj” száll a költő felé,
- míg a párizsi lány illatos, addig Magyarországon pézsma-és hullaszag terjeng mindenfelé („vad pézsma-szagok”, „Fagyos lehellet és hullaszag / Száll ott minden virág felett”).
- Míg Párizshoz a tűzcsóvát és a forróságot társítja Ady, addig Magyarországhoz a hideg képzeteit rendeli („fagyos lehellet”, „téli szél”). Ez is nagyon árulkodó.
- Míg Párizshoz a gazdagság képeit kapcsolja (pl. csipke), addig Magyarországhoz a szegénységét, sőt, nyomorét („koldus zsivaj”).
Akár a hanghatásokat, akár a látványt, akár a szagokat vagy tapintási érzeteket nézzük, mindenben ellentétet találunk a magyar föld és Párizs között. Még az is feltűnhet, hogy Párizzsal mint várossal szemben Magyarországot egy falu képviseli a versben, legalábbis a falvakra jellemző kép a virág és a sírkert („Téli sírkertek szele jő”).
És ahogy a párizsi tájhoz is hozzátartozik egy életforma, úgy a magyar tájhoz is hozzátartozik a magyar élet, ami szintén ellentéte a párizsi életnek. Milyen is a magyar élet?
Míg Párizsban az Öröm uralkodik, addig Magyarországon a sírás („S bomlottan sírok valahol”). Míg Párizsban az élet egy „szép ámulás”, addig a magyar élet értelmetlen, csúf és ostoba („Kinyúlok bután, hidegen”).
Végül eljutunk a legszélsőségesebb ellentéthez: míg Párizs maga az Élet, addig Magyarország maga a Halál. A beszélő gondolatban végigéli a hazautazást, és ahogy Párizsból megy a vonat Magyarország felé, ő úgy halad az életből a halál felé.
Először csak a haja változik fehérré („Holnap fehérebb én leszek, én”), aztán egyre több lesz a halált idéző kép (temető, sírkert, hullaszag), s végül megjelenik a halál maga („Kivágtatna a vasszörnyeteg / És rajta egy halott”).
A vers a halálmotívummal zárul, ha nem is valóságos halállal, de legalábbis valamiféle lelki halál vagy agyhalál állapotával. A vers lényege, központi ellentéte fejeződik ki a verset záró rímpárban: „szent dalok”-„egy halott”.
Vagyis a magyar valóság, a magyar élet a halállal egyenlő Ady szerint, és számára, a művész számára a megsemmisülést jelenti a hazatérés. A szomorú az, hogy ezzel Ady nem csupán a saját érzését írta le, hanem százak és százak érzéseit öntötte szavakba.
Mert még ellenfelei is elismerték, hogy amit a magyar ugarról ír, az igaz. A korabeli Magyarországon volt egyfajta nyugat-vágy a levegőben, erről Babits is elmélkedett egy Kosztolányinak szóló levelében. A lassan felnövekvő, új városi értelmiségben ott élt ez az élmény, hogy az otthon szürke, unott tájaival szemben létezik valahol nyugaton egy jobb világ is. amely a művészek világa, ellentétben a hazai művészetellenes világgal.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
