A Bujdosó kuruc rigmusa ennek az igazi kuruc életnek a szépségét, pátoszát hirdeti. Állítólag egy látogatás nyomán született, amelyet Ady a Hatvany család vidéki rezidenciájában tett. A „lengyel urak selymes ágya” képet a kortárs Schöpflin Aladár visszaemlékezése szerint a hatvani kastély ihlette. Ennek az adatnak a hitelessége azonban nem bizonyítható.
Valószínűleg nem közvetlen ihlető élmény volt ez a látogatás, hanem talán egy korábbi emlék, amely belejátszhatott a vers keletkezésébe. Konkrétan egy üdülés benyomásai állhatnak a vers mögött: Ady Svájcban, a Bazel melletti Rheinfeldenben töltötte 1909 augusztusának második felét Lédával. Itt akart feltöltődni, egy kis békét találni, és a nyugodt, elegáns, polgári Svájc biztonságos, jól berendezett, védett világa lehetett a verset ihlető közeg.
Adyt egyébként sem a Hatvany kastélyban talált másfajta környezet idegesítette, hanem az életélvező, védettségben leélt, öntelt nagypolgári élet, amely minden kulturáltsága ellenére is meddő és céltalan.
Adyt, aki maga volt a 20. század nyugtalan, vándorló, vonaton járó új szegénylegénye, rendkívül taszította ez az üres, elkényelmesedett, puhány, parazita élet. Ő nem tudott volna így élni, hiszen olyan ember volt, aki felelősséget érzett másokért, a hazáért, a magyarságért, és akit az emberhez méltó, értelmet adó, küzdő élet vonzott.
Nem is annyira a honvágy, hanem ennek a fajta életnek a vágya szólal meg a Bujdosó kuruc rigmusa című versében, amely lényegében a küzdés fontosságáról, a tett értelméről szól. Olyan a mű, mintha egy 20. századi végek dicsérete lenne.
Bujdosó kuruc rigmusa
Tíz jó évig a halálban,
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.
Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szivem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.
Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.
Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren.
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.
Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.
Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még egyszer lennék árva,
Be jó volna, hogyha fájna.
Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.
Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De így éltünk vitézmódra.
A vers műfaja archaizáló szerepdal. Lírai hőse egy bujdosásba kényszerült kuruc katona, aki vesztett ügyért harcolt. Néhány utalásból kiderül, hogy nem egy szegénylegényről, hanem egy nemesi származású kuruc harcosról van szó, aki a Rákóczi-szabadságharc bukása után Lengyelországba emigrált.
A hangvétel a mű első felében nyugtalan, izgatott, panaszos, felkavart, drámai, a második felében nyugodt, lassú, ünnepélyes, mintha kisimult volna a beszélő lelke.
A vers kifejezőeszközei: ellentét, túlzás, gemináció („száz csatában”, „Soha-soha hites vágyban”), hiányos mondatok („Tíz jó évig a halálban”, „Se barátom, se testvérem” stb.), kötőszó nélküli, ellentétező mellérendelő mondatok, áthajlás, közölés („Már életem nyugalommal – Indul és kevéske gonddal”).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
