Típusa időszembesítő költemény: a lírai én összeveti jelenlegi élethelyzetét azzal a korábbi életszakasszal, amikor még otthon harcolt a szabadságért. Akkori élete teli volt szenvedéssel, áldozattal, veszéllyel (vérét hullatta a csatában, éhezett, nem volt családja-otthona), mégis boldogabb volt, mint most, amikor asszony is akad és jómódban, kényelemben él.
A beszélő a lengyel borral és asszonnyal vigadozva sem tudja elfelejteni az otthoni küzdelmeket és visszasírja egykori szenvedéseit: a jómódból és kényelemből a mégoly ínséges, mégoly kemény és nehéz magyar életbe vágyik vissza. A helytálló, bátor élet fájdalmas, furcsa szépsége sokkal jobban vonzza, mint a kényelem és a tétlenség.
A vers paradoxonokra épül fel (vád-dicséret, szemrehányás-vágyódás), amelyek a harcos élet belső ellentmondásait tükrözik. A vers központi ellentéte nem az idegen-ismerős, hanem a biztonság-számkivetettség, tehát a céltalan élet és a küzdő élet között feszül a lényegi ellentét.
A beszédhelyzet egy határszituáció, minthogy egy szélsőségesen végletes helyzetben levő ember a vers lírai hőse: egy vesztett ügy katonája, akinek a bukás nagyon igénybe veszi morális-lelki erőtartalékait. Arra a kérdésre kell választ találnia, hogy érdemes volt-e cselekvő emberként, bátor harcosként élnie, megérte-e a sok küzdelem, hiszen az ügy, amiért harcolt, elbukott, és szenvedésen, fájdalmon kívül semmit nem hozott a számára.
A Bujdosó kuruc rigmusa két nagy szerkezeti egységre bontható fel.
Az 1. egység (1-4. versszak) témája: a kuruc katona panasza. Elárulták, becsapták, kisemmizték, emiatt feltör belőle a szemrehányás, a keserűség.
Egyénként a közösségen, Magyarországon kéri számon tönkrement életét, amelyet a magyar nép szabadságáért vívott harcnak szentelt. Tegező formában szólítja meg a „rossz csillagú Magyarország”-ot, és keserűen vádolja, szemére veti száműzetését, szegénységét, magányát, árvaságát („Sirattalak, nem sirattál, / Pártoltalak, veszni hagytál, / Mindent adtam, mit sem adtál, / Ha eldőltem, nem biztattál.”)
Csupa tagadó szavakat találunk: soha, nem, se, sem, nincs – minden a hiányt fejezi ki, minden csupa negatívum („soha-soha vetett ágyban”, „se barátom”, „nincsen véged” stb.).
Itt a vers első felében a múltról beszél a lírai hős, és az igeidőkben is a múlt idő uralkodik.
A 2. egység (5-8. strófa) fordulatot hoz: a vádaskodás nosztalgiába, sóvárgásba vált át, mivel a kuruc katona jelenleg idegenben él, és hazátlannak, magányosnak, árvának érzi magát. Itt már a jelenről szól a vers és az igeidők is jelenre változnak.
Ebben a világban a „van” uralkodik: van asszony, van bor, van nyugalom, van béke, és a beszélő mégis szenved, mivel a „nincs” világában érezte magát igazán otthon. Nemcsak azért, mert oda született, ott van a hazája, hanem elsősorban azért, mert az otthoni harcok adtak értelmet az életének, most viszont céltalanul él.
Itt most minden a visszájára fordul. A kinti magányban felértékelődik Magyarország, így amit a vers elején vádolt a beszélő, azt most áldja, magasztalja. Hiába él most a katona jobb körülmények között, mégis hazavágyik, visszatérne a régi életébe: még az ínséges, nyomorúságos magyar világ is értékesnek tűnik számára („Áldott inség: magyar élet, / Világon sincs párod néked”).
Az „áldott ínség” igencsak feltűnő oxymoron, amely azt fejezi ki, hogy cselekvő emberként, harcosként élni még akkor is jobb, ha ínségesen, szűkölködve, szegényesen él az ember. És a magyar élet erre a harcos életre adott lehetőséget.
Tehát nemcsak a szülőföldje után vágyik a volt kuruc katona, nemcsak a honvágy kínozza, hanem az értelmes, tartalmas, igazán emberi élet után sóvárog. Mert bár reménytelen ügyért harcolt, ez a harc mégiscsak értelmet, célt adott az életének, cselekvési lehetőséget biztosított. Ezzel szemben bujdosóként a sorsa meddő és céltalan.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
