Hiába él jólétben a lengyel urak közt lengyel földön, a tétlenség, a kényelem, a passzív élet csak szenvedést jelent neki, a selymes ágyban úgy érzi magát, mintha máglyán égetnék.
Ennek oka az, hogy új életében csak önmagával törődik, nincsenek önmagán túlmutató tettei, nem harcol másokért, önmagába zárkózó privát életet él. Az élvezetek nem kárpótolják mindazért, amit elveszített: már nem találja a helyét a világban, már nem érzi, hogy hivatása, küldetése van, hogy az életének célja, értelme van.
Fájó szívvel, gyengéd nosztalgiával idézi fel az egykori szabadságküzdelmeket, ha mégoly reménytelen, veszett ügyek és bukott harcok voltak is. Amikor a jó ügyért harcolt, teljes életet élt, mert kielégült a lelkében élő morális igény. A harcokkal együtt ezt vesztette el.
A vers zárlata a harcos élet dacos öntudatát állítja szembe a kényelmes, tétlen élet céltalanságával. Itt már a beszélő nem egyes számban beszél önmagáról, hanem többes számot használ, egy közösség tagjaként jeleníti meg magát.
Most már tudja, hogy nem a siker vagy a jutalom számít, így már nem panaszkodik, nem követel viszonzást, ellenszolgáltatást a hazától, a népétől. Most már csak arra vágyik, hogy újra úgy élhessen, ahogyan rég.
Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De így éltünk vitézmódra
Hiába volt a harc kimerítő, kemény, hiába viselte meg, koptatta el a kuruc katonát, mégis ez a harc adta meg neki a teljesség érzését, ettől érezte úgy, hogy embermódra, értelmesen él. Nem félt a sebesüléstől, a veszélytől, a kínoktól, mert ha szenvedett, az nem volt hiábavaló szenvedés: értelme, célja volt annak is. Nehéz sors volt, de vitézmódra való élet. És ez hiányzik most neki.
Ady dacos mégis-morálja tükröződik ebben a versben: felemelt fej, egyenes gerinc, és a magyar nemzeti jellem legvonzóbb tulajdonsága: a hajthatatlanság, a kurucos keménység. Nekünk Mohács kell című versében a költő a nemzeti karakter legrosszabb vonásait ábrázolta, itt most a legjobbat jeleníti meg. A kilátástalan, reménytelen helyzetben is küzdve és helytállva kell élni. Ezt mutatja fel Ady magyar erkölcsként.
A Bujdosó kuruc rigmusa ősi magyaros ütemhangsúlyos verselésű, a régi magyar irodalom egyik jellegzetes versformájában íródott: felező nyolcasokból áll, rímei négyes bokorrímek (a a a a). A verszene tehát a magyar múltat idézi, a költemény dallamába számos hajdani magyar vers dallamát bele lehet hallani (pl. a Balassi-versek zenéjét). Így a vers ritmusa is a küzdő, harcoló régi magyarokat idézi: halk monotóniájában benne zeng az egész magyar történelem.
