Az Elbocsátó, szép üzenet szerkezete klasszikus háromosztatú.
Az 1. egység (1. versszak) témája az elbocsátás. Ez teremti meg a vershelyzetet. Nyelve erősen archetipikus, archaizáló, a kulcsige (elbocsátlak) például a bibliai kifejezés a válásra. Ez az ige határozza meg a megszólító és a megszólított alá-fölérendeltségi viszonyát.
Annak ellenére, hogy Ady sok tekintetben ki volt szolgáltatva a nála idősebb, gazdagabb és eleinte műveltebb asszonynak, aki még gyógyíttatta is, fel kell tennünk, hogy a vers lényegi aspektusa nem a kicsinyes bosszú.
A lírai én nemcsak Adélt, hanem az asszonynak az általa teremtett képét, a neki valóban alárendelt Lédát is megszólítja.
Az 1. strófa végén a szánalom érzését fejezi ki szeretője iránt, akit valahol sajnál is.
A 2. egység (2-4. versszak) a szakítás indoklása. A 2. strófa lényegében a Léda-kép megteremtését beszéli el, világosan megkülönböztetve a hús-vér asszonyt és az ő számtalan (mással lezajlott) szerelmi élményből összegyúrt, költeményekben létező mását, a „szépek szépét”.
A 2. versszak a köszönet szavaival zárul, de még ez az ünnepélyes köszönetmondás is kegyetlen („És köszönök ma annyi ölelést, / Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, / Amennyit férfi megköszönni tud, / Mikor egy unott, régi csókon lép át.”)
A 3. versszak a valódi Adéllal történő szakításra való lelki-költői előkészülésről szól, felvillantva képeket a kapcsolat utáni életből. Érződik belőle a költő eltökéltsége: visszavonhatatlan, végleges szakítást akar, ezt a „régen” időhatározó ismétlésével nyomatékosítja („s milyen régen nem kutattalak (…) / Milyen régen elbúcsuztattalak. / Milyen régen csupán azt keresem…”)
Kegyetlenségét Ady még mindig képes fokozni: itt azzal fokozza, hogy már régen csak azt kutatja, miként tudna saját szép énjéből, nagyszerű egyéniségéből valamit örökségül Lédára hagyni, mert Léda nélküle semmi nem lesz, nélküle élete se lesz, nélküle szegény lesz, nulla lesz. Ami Lédában szép volt, azt csak ő „fogta rá” az asszonyra. Ami Lédában jó volt, az is belőle származik, és most visszaveszi tőle.
A 4. strófa tanúsága szerint Ady azt akarta, hogy a szakítás „szép” legyen, hogy Léda ne álljon bosszút „elhagyott némber” módjára egy másik férfival, mert ezzel csak önmagát járatná le. Az asszonynak méltósággal, saját maga megcsúfolása nélkül kell elviselnie az „elbocsáttatást”. Vagyis emelkedetten, méltóságteljesen tűnjön el a költő életéből.
Ady közli vele, hogy ne áltassa magát: ő kevés, kicsi, szegény, míg a költő valóságos Krőzus. Kevés neki Léda, ezért hagyja el, de Lédának nem szabad magát sértve éreznie, hanem már azért is hálásnak kell lennie, hogy egyáltalán hozzá tartozhatott.
Azért őrizze meg a méltóságát a szakítás során, mert ez a kapcsolat valamiképp mégiscsak értékessé tette őt: Ady szerelme által Léda jobb, szebb lett, és a szakítás után is megmaradhat rajta valami a költő egyéniségének gazdagságából („Hisz rajtad van krőzusságom nyoma”).
A következő pedig a lírai én költői munkájának jelentőségére mutat rá („előttem kis kérdőjel vala / S csak a jöttömmel lett beteljesedve.”).
A 3. egység (5. versszak) a lezárás. Egy klasszikus költői toposz a szöveg betetőzése: a költő elsőbbséget élvez a művészet tárgyához képest, és ezt a lírai én egy nietzschei gesztus kíséretében nyilvánítja ki.
A zárlat Lédát még a „szép hullás” lehetőségétől is megfosztja: most már csak „lezörög”-ni tud, mint a hervadt virág. Ebben a hullás-motívumban már semmi szépség, emelkedettség nincsen: durva, végleges, tárgyiasított.
Ugyanakkor ez a bukás a szentimentális és a romantikus szerelmi líra motívumaiba van belefoglalva: „rég-hervadt” virágként „Rég-pihenő imakönyvből kihullva” kell Lédának távoznia a költő életéből.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
