Ady Endre: Új versek, Góg és Magóg fia vagyok én, A Hortobágy poétája, A magyar Messiások, A Tisza-parton, Páris, az én Bakonyom, A Szajna partján, A Gare de l’Esten. Vízió a lápon, A magyar Ugaron, Héja-nász az avaron, Örök harc és nász, Lédával a bálban, Meg akarlak tartani, Harc a Nagyúrral, Az ős Kaján, Szeretném, ha szeretnének, Sírni, sírni, sírni, A fekete zongora, Mag hó alatt, Nekünk Mohács kell, Nézz, Drágám, kincseimre, Párisban járt az Ősz, A Halál rokona, A föl-földobott kő, Elbocsátó, szép üzenet, Sípja régi babonának, Bujdosó kuruc rigmusa, Új vizeken járok, Hunn, új legenda, A muszáj Herkules, Kocsi-út az éjszakában, Őrizem a szemed, A Sion-hegy alatt, Istenhez hanyatló árnyék, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Az eltévedt lovas, Krónikás ének 1918-ból, Ember az embertelenségben, Intés az őrzőkhöz, Rohanunk a forradalomba, A márciusi Naphoz

A föl-földobott kő című vers 1909 nyarán íródott, akkor, amikor Ady csaknem féléves franciaországi tartózkodás után, június 12-én újra hazatért (Párizsban és a Riviérán volt). Nyugtalanul kószált szerte az országban, hetente más városba ment (Pest, Nagyvárad, Érmindszent, Zilah), majd a hónap végén bevonult a kolozsvári idegklinikára gyógyulni.

Így szinte közvetlenül Párizs után a legelhanyagoltabb keleti országrészt látta, s végül Mindszent látványa ihlette a versírásra. A föl-földobott kő, ez a Szózathoz hasonló hűség-költemény a Szeretném, ha szeretnének című kötetben jelent meg 1919-ben.

A kötetben az Esze Tamás komája című ciklusban kapott helyet, ami azért érdekes, mert a többi vers a költő forradalmi vágyát szólaltatja meg. Ady „bujdosó kurucnak” nevezte magát és Esze Tamás keserű szavaival követelte a változást. És ezen forradalmi versek közé került A föl-földobott kő, amely nem forradalmi vers, hanem megkapó lírai vallomás egy szép, nemes emberi érzésről.

A körülötte dúló irodalmi harcok során nemegyszer vádolták a költőt hazafiatlansággal, a magyarság iránt való hűtlenséggel. Kritikusai szerint ő csak szidni, ostorozni tudja a nemzetet, sőt, Istentől is csapásokat, verést kér a magyarnak (Nekünk Mohács kell). Párizsért rajong, ott akar meghalni, nem a Dunánál (Páris, az én Bakonyom).

Ezek a vádak alaptalanok, sőt, rosszindulatúak voltak, hiszen Ady nem a magyarságot gyűlölte, hanem az elmaradottságot, a tehetetlenséget, a folyamatos tűrést (amihez évszázadokon át hozzászokott a nemzet). Éppen a meg nem értés, a támadások elől menekült Párizsba. Többször töltött ott több-kevesebb időt Lédával, 1904-ben és 1906-ban majdnem egy teljes évet élt odakint.

És Párizst sem azért szerette, mert szebb, színesebb vagy több élvezetet kínál, hanem mert a világ kulturális fővárosa volt, és Ady a haladottabb, fejlettebb nyugat mintaképét látta benne. Párizsból nézve Magyarország még inkább ugarnak, mocsárnak, sivatagnak tűnt, hiszen a magyar egy elavult szerkezetű, félfeudális társadalom volt, amely kevés művelt, kulturált emberfőt tudott kitermelni.

Abban a kulturálatlan, „barbár” közegben, amilyen a 20. század eleji Magyarország volt, egy Ady-féle költő sehogy se érezhette otthon magát, hiszen a művészeknek, a szellem embereinek megfelelő szellemi közegre van szükségük, hogy jól érezzék magukat. Ennek ellenére Ady erősen kötődött a szülőhazájához, amelyet nem cserélt volna el se Párizsért, se más fejlett, gazdag tájakért. Elvágyódott, persze, de végül mindig visszatért.

Magyarságát sem tagadta meg soha. Nem tudott azonosulni a kozmopolita szemléletű emberekkel, akik nem törődtek az ország problémáival, hanem hátat fordítottak a hazájuknak. Élesen megkülönböztette magát az ilyen elégedetlenkedőktől: „Az vagyok, bajtársa mindenkinek, aki világosabb Magyarországot akar. Ezt szinte fájdalmasan vallom be azoknak, akik viszont kozmopolita kitűnőségükkel túlvannak a magyar problémákon. Én bennük vagyok, bennük élek, sőt missziót érzek.”

A kíméletlen nemzetostorozás a népe, hazája iránti szeretetből fakadt. Hazaszeretete bíráló jellegű volt, de eltéphetetlen köteléket jelentett. Ezt bizonyítja A föl-földobott kő című verse is, amely a hazához való sorsszerű kötődés gyönyörű vallomása.

A költő vállalta a magyarságát népének hibáival együtt is, és osztozni akart a magyarság sorsában, bármi legyen is az, akár a pusztulásban is. Olykor ellágyult hangon vallott hazája iránti szeretetéről és hűségéről, ilyen melegen lírai verse A föl-földobott kő is. Mintha kifejezetten azért írta volna, hogy eloszlasson minden félreértést a hazaszeretetét illetően.

Olyan a vers, mint egy gyönyörű ima. A kényszerűen vállalt idetartozást fejezi ki: a költő nem büszkén, öntudatosan, hanem meghasonlottan, szomorúan, szinte önmaga ellenére vallja meg magyarságát.

 

A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.

 

Szép vers Ady hazaszeretetéről és a magyar haza megtartó erejéről, de van benne keserűség, kényszeredettség is: ha akarna, se tehetne mást a beszélő. Ahogy a gravitációs erő visszahúzza a földre a követ, úgy a lírai én is újra és újra hazatér. Bár kiszakadna ebből a közegből, minden hiába: ha akarna, se tudna elmenni, mert úgyis vissza kell térnie. Önkéntelenül, akaratlanul is.

Hangulata jellegzetesen komor, szorongó, fájdalmas, tépett, zaklatott, izgatott, bár jelen van a lágyság, a gyöngédség, a ragaszkodás és a szeretetteljes kötődés is. A versben a mély magánhangzók aránya nagyobb, a sötét hangszín az uralkodó.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

Oldalak: 1 2 3 4