Ady Endre: A föl-földobott kő (elemzés)

Alapmetafora: a föl-földobott és a földre mindig visszahulló kő, amely a szükségszerűséget, a determináltságot jelenti, és a végleges helyhez kötöttséget hangsúlyozza. Ebben a költői képben a hazaszeretet visszahúzó ereje azonosul a gravitációval, azaz a világegyetemet működésben tartó legnagyobb erővel.

Kifejezőeszközök: metafora (hulló kő), gemináció (föl-földobott, újra meg újra), duratív jelentésű igék (elbusong, látogat), időtlenítő számnévi túlzások (százszor földobnál, százszor is), ismétlődést jelentő határozószók (mindig, újra meg újra, megint, mindenha), elnyújtó kötőszók (És jaj hiába).

Feltűnő a névelők hiánya: a versben mindössze két névelő található (a fiad, a porba), s szembeszökő a névelőelhagyás olyan helyeken, ahol egyébként kellene a névelő (pl. Te orcádra ütök). A névelő nélküli főnevek szikár, puritán hatást tesznek, és az elrendelést, a sorsszerűséget érzékeltetik.

Egy másik érdekes nyelvtani sajátossága a versnek, hogy tele van zsúfolva határozószókkal és igekötős igékkel, sőt, a főnevek nagy részét is határozóként ragozza Ady (haragomban, hűtlenségben, gondban). Ennek stiláris értéke is van: ezt főleg a záró strófa mutatja. A határozó egy körülményeket jelző nyelvi elem, így a határozók folytonos ismétlése alkalmas arra, hogy az elrendeltség, a megkötöttség, a determináltság érzését szuggerálja.

A vers meghatározó eszköze az ellentét. Először is kettős irányba figyelhető meg mozgás benne: a földobott kő visszaesik, fölfelé és lefelé irányuló mozgás is történik. Maga a strófaépítés is a kő ellentétes irányú mozgását sugallja.

A föl-földobott kő verselése ütemhangsúlyos, 6 háromsoros strófából áll. A három sorból az első kettő 10 szótagos, 5/5 osztású, páros rímű (magyaros tízes), a strófazáró sor pedig rövidebb, 6 szótagos, 3/3 vagy 4/2 tagolású és rímtelen. A két hosszabb sor a kő fölfelé haladását és lefelé zuhanását érzékelteti, amelyek azonos ideig tartanak, az utolsó, rövidebb sor pedig olyan, mintha a földre érkező kő tompa koppanását hallanánk.

A kurta strófavégek jellegzetesen adysak, és a vers központi mondanivalóját nyomatékosítják: a sorsszerűség érzését.

Az érzelmek mozgása is ellentétes irányú a műben, pl. a magyar vágyak „fölhorgadnak”-„elülnek”. Feszültség keletkezik a távol-közel, fent-lent, tág-szűk ellentétekből is.

Nyomasztó ellentétek közt vergődik a lírai én, amelyektől összeszorul a szíve, s ezt a szorongást stilárisan a sok paradoxon fejezi ki. Tied vagyok, hazám, de haraggal és hűtlenül, mondja, vagyis a szeretet érzését negatív érzelmekkel kapcsolja össze. Tartalmi feszültségek és jelentésbeli paradoxonok is megtalálhatók a versben.

A cím témajelölő, a vers alapmetaforáját nevezi meg. Gyakran megtörténik, hogy a lelket elhúzzák a vágyai, ezért szerepel a címben is gyakorítás (nem „földobott kő”, hanem „föl-földobott kő”). A lírai én érzi, hogy menni kell innen, de aztán fölhorgadnak a magyar vágyak, és egy idő után nem bírja tovább távol, visszavágyik. Minél távolabb van, annál jobban vágyik a hazája után.

Minden ingáson és változáson túl a konok állandóság, a mozdíthatatlan, a megváltoztathatatlan sors uralkodik a versben: végleges és végzetes a beszélőnek a hazához kötöttsége.

A kétszer is elhangzó számnévi túlzás („százszor”) is ezt a megváltoztathatatlan elrendelést fejezi ki. A beszélő szándéka az, hogy menekülne innen, a lenti világból („Mindig elvágyik”), a „messze tornyokat” látogatja, mivel a magasba húzzák vágyai.

De hiába „mindenha szándék” (a mindenha sajátosan adys szóképzés, jelentése: ha olykor feltámad is lelkében a szakítás vágya, és mindannyiszor, ahányszor feltámad, ez hiába van), törvényszerűen visszazuhan a földre, „lehull a porba”, „bús akaratlanul” újra meg újra hazajön. Ez a kényszerű hűség persze fájdalmat is okoz (ezért toldja be Ady a „jaj” indulatszót).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!