Ady Endre: A föl-földobott kő (elemzés)

A felismert sorshoz két módon lehet viszonyulni: vagy tiltakozik ellene a beszélő, vagy felvállalja. Szembeszegülhet vele és el is fogadhatja, mondhat rá igent is. Adynál ez a kétfajta válasz egyszerre van jelen, egyszerre mond nemet is, igent is a neki rendelt sorsra, ezért olyan paradox, olyan ellentmondásos a vers: kifejezi a belső bizonytalanságot, azt, hogy Ady hazaszeretete nagyon összetett érzelem.

Lelkében tiltakozik, szeretne ellenszegülni a sorsnak, ezt jelzik a „vágy”, a „szándék” szavak. Tehát nem akarja felvállalni a sorsát, nem akar maradni, a messzi „tornyok” után sóvárog. Ám azt is tudja, hogy aki elmegy, az csak az egyéni érdekét nézi, s ez megnehezíti a döntést. Ezért izgatott, tépett, zaklatott lesz a beszéde, ami jelzi a lelki felkavartságot.

Mélyről jövő szomorúság fogja el, mert érzi, hogy minden elvágyódása ellenére is fel kell vállalnia a hazájához fűző köteléket, a rászabott sorsot. Ezt a sorsot egyszerre tagadja és igenli: tudatával, eszével, a felszínes érvek parancsára elhárítaná magától, mélyebb érzései, hajlamai, szíve azonban igényli. Ideláncoltsága kényszer ugyan, de belső kényszer, amely a szeretetből fakad.

Megfigyelhető, hogy a lírai én tiltakozik a sors ellen, a porhoz kötött, kisszerű élettől való menekülés lehetetlensége ellen, a visszahullás ellen, de keserűségébe paradox módon annyi szeretet, annyi ragaszkodás vegyül, hogy végül megsemmisíti a távozási vágy erejét, s csak a haza iránti gyöngéd szeretetet érezzük.

Ezt a gyöngédséget, ellágyulást érzékelteti az a mód, ahogyan kétszer is megszólítja a hazát: „Kicsi országom” – ebben az elomló, lágy, becéző kicsinyítésben érezni a szeretetet.

A 4. strófában E/1. személyre vált (eddig is magáról beszélt, csak 3. személyben), így megszűnik a személyragozással érzékeltetett idegenség, távolságtartás.

Hazaszeretetét a magyarságához köti a beszélő: szomorúan vagyok magyar, jelenti ki. Büszke arra, hogy magyar, de szomorúan büszke. Némi meghasonlottság érezhető ebben. Nem dicsekedhet a magyarságával, hiszen látja a nemzet hibáit, de akkor is magyarnak vallja magát és azonosul a magyar néppel.

Ady hazaszeretete olyan vívódó, ellentmondásos hazaszeretet, amelynek a mélyén nem öröm és büszkeség, hanem szomorúság és együttérzés rejlik. Szembe kellett néznie azzal, hogy egy a fejlődés lehetőségétől elzárt, elesett, tehetetlenségre kárhoztatott népből való, amely történelmileg elmaradott és a változásra még nem áll készen.

Ady hazaszeretete a kora reformkor nagyjainak hazaszeretetéhez hasonlítható. Ezért ennek a hazaszeretetnek a központi motívuma nem a magabiztos nemzeti öntudat, hanem a hűség. Ady nem azért szereti a magyarságot, amilyen, hanem annak ellenére szereti, hogy milyen.

Egyfajta morális dac érezhető ebben: az önző, számító, saját egyéni érdekét néző kozmopolita magatartással szemben ő hű marad, akkor is, ha ez a magyar nép nem olyan, amilyen ő szeretné, hogy legyen. (Bizonyára ezért érzett lelki rokonságot a kurucokkal is, az ő dacos hűségükkel, amely szintén a reménytelen, kilátástalan helyzet ellenére való kitartásról szólt.)

A végére lecsendesül: tied vagyok én még haragomban is, mondja Ady, nem tehetek mást, a hazáé, Magyarországé vagyok, s ez éppúgy sajátom, ahogy a kőnek a földre hullás: én is visszahullok hozzád, Magyarország. Felismerte, hogy önazonossága ide köti, vágyai magyar vágyak, ő maga is hasonló a nemzetéhez.

Rád hasonlítok, rád ütöttem, mondja Ady: „Te orcádra ütök”. Az „ütés” itt nem bántást jelent, hanem hasonlítást.

Bár az egyik elemző, O. Nagy Gábor rámutatott, hogy nemcsak az átvitt értelmű, „hozzád hasonlítok” jelentés kerül játékba, mivel az „ütök” igén átsejlik az ősi, eredeti „ver” jelentés is – így a lírai én ezt a „téged bántalak” értelemben is mondhatja. Tehát van itt egy paradox kétértelműség. Egyszerre van jelen a nemzettel való azonosulás és a nemzet ostorozása, bántása, akárcsak Ady más verseiben, valamint a hazához fűző sors vállalása és elutasítása.

A két jelentés közül az a meghatározó, hogy a hazájára hasonlít a lírai én, azaz magában hordozza a magyarság összes problémáját. A bús tehetetlenség és a többi gyengeség és hiba, amit nem szeret a magyarokban, őrá is jellemző, mivel ő is magyar. Ő se különb, így végső soron mégiscsak egy a hazájával, ide köti az önazonossága.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!