Ady Endre: Új versek, Góg és Magóg fia vagyok én, A Hortobágy poétája, A magyar Messiások, A Tisza-parton, Páris, az én Bakonyom, A Szajna partján, A Gare de l’Esten. Vízió a lápon, A magyar Ugaron, Héja-nász az avaron, Örök harc és nász, Lédával a bálban, Meg akarlak tartani, Harc a Nagyúrral, Az ős Kaján, Szeretném, ha szeretnének, Sírni, sírni, sírni, A fekete zongora, Mag hó alatt, Nekünk Mohács kell, Nézz, Drágám, kincseimre, Párisban járt az Ősz, A Halál rokona, A föl-földobott kő, Elbocsátó, szép üzenet, Sípja régi babonának, Bujdosó kuruc rigmusa, Új vizeken járok, Hunn, új legenda, A muszáj Herkules, Kocsi-út az éjszakában, Őrizem a szemed, A Sion-hegy alatt, Istenhez hanyatló árnyék, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Az eltévedt lovas, Krónikás ének 1918-ból, Ember az embertelenségben, Intés az őrzőkhöz, Rohanunk a forradalomba, A márciusi Naphoz

A vers szókincse archaizáló: régies ízű szavakat találunk benne (pl. vétetett, orcádra, szerelmes gondban). Sőt, nemcsak szókincsében, hanem a szórendben és a ragozásban is gyakran archaikus Ady. Az archaizálás a magyarság közös emlékeit idézi fel, s jelzi, hogy a költő egybe akar forrni, össze akar simulni a néppel, amelyhez tartozik.

A szerkezeti zártság, keménység is a végzetszerűséget, a megmásíthatatlanságot sugallja: nincsenek áthajlások, az ütemhatárok és a mondathatárok mindenhol egybeesnek. A verstani és az értelmi nyomaték nem válik külön. Ez a megformálás keménységet, ítéletmondó határozottságot sugall.

A lírai én utolsó feljajdulása is a végzetszerűséget hangsúlyozza. Itt a ritmika, a magyaros verselés törvényei révén hangsúlyos, kiemelt szerepű az „én” személyes névmás: „Százszor földobnál, én visszaszállnék”. Az egyéni szándékot, a megmásíthatatlan akaratot fejezi ki ez a nyomatékosítás: eldőlt a kétfelé húzó erők harca, és a hazához fűző kötelék győzött.

Ezt jelzi az ige megváltoztatása: nem „visszahull”, ami egy passzív jelentésű ige, hanem „visszaszáll”, ami aktív cselekvést fejez ki. Azt jelenti, hogy akárhányszor taszítják is el, ő mindig visszajön. Így a lírai én aktívvá válik, hazaszeretete passzív kötelékből aktív, cselekvő kötődéssé lesz.

A száll-hullnék szócsere és a kihangsúlyozott „én” jelzi, hogy Ady nemcsak önmaga ellenére, tehetetlenül, valamiféle titkos gravitációs erő foglyaként választja a hazáját, hanem saját tudatos döntése folytán, mellyel elfogadta és felvállalta az eddig elutasított sorsot. A kő képe még a tehetetlenséget szuggerálta, a zárlat már egy szállni tudó, aktív lírai ént mutat, aki saját akaratából tér haza.

Ugyanakkor ezt a jelentést átszínezi a „jaj” indulatszó, ami jelzi, hogy hiába vált a beszélő aktívvá, a kényszeredettség nem szűnt meg. Mintha a cselekvést is önmaga ellenére végezné. Még mindig ott él benne az igen is és a nem is, a vállalás is és a tagadás is. Azonban épp ez az ellentmondás, ez a nemektől beárnyékolt igen jelenti az igazi hűséget. Az igazi hűség az, amikor a nehézségek ellenére is kitartunk valaki vagy valami mellett, akkor is, ha közben szenvedünk.

A vers befejezésében is súlyt jelent ez a földobott kő-sors, de olyan súlyt, amellyel a beszélő együtt tud élni. Már nem érzi magát megkötözött, tehetetlen embernek, hanem a hűség emberét tisztelhetjük benne.

A zárlat azt fejezi ki, hogy a végén is, a legutolsó pillanatban is, halálában is a hazáé ő. Ha el is akarna menni, hiába, mert úgyis mindig vissza kell szállnia ide.

Azok az érzések, amelyek Adyt a vers írására ihlették, gyakran feltámadtak azokban, akik magyarnak születtek. A vers emlékeztet Petőfi Honfidalára, és majd néhány évtized múlva egy másik nagy magyar költő, József Attila is hasonlóképpen – a problémákat sem titkolva – vall szerelmet hazájának Hazám című szonettciklusában.

Oldalak: 1 2 3 4