A lírai hőst tehát üldözik, de Párizs védelmet nyújt neki, itt menedékre lel:
Pandur-hada a szájas Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony.
A „szájas Duna” metonímia: a Duna egész Magyarországot szimbolizálja (ugyanolyan szimbólum ez Adynál, mint a Hortobágy, az Ugar vagy a Tisza, ezek mind Magyarországot jelképezik). A „szájas” szó a „szájal”, „locsog”, „fecseg” jelentéseket hívja elő: Ady az ellenségeit érti rajta, akik ellene fecsegnek.
Azt is megtudjuk, mi Ady bűne, miért üldözik:
Nagy az én bűnöm: a lelkem.
Bűnöm, hogy messzelátok és merek.
Hitszegő vagyok Álmos fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.
Haragudtak rá lelki alkata (küldetéstudata, magabiztossága), „hitszegése” (nemzetostorozása, amit a magyarság elárulásának tekintettek), messze látása (újat, változást akart, mert távlatokban gondolkozott és tudta, hogy hosszú távon az elmaradottság végzetes lesz az országnak) és merése (mert kritizálni, bírálni, különbnek feltűnni, stb.) miatt.
Akár máglyára is vetnék, amiért kimondja, amit gondol. Az „Irán-szagú, szittya sereg” keleti, barbár, nomád életmódot folytató, vad, harcos népet jelent, amelyet Ady a maradiság, a barbárság szimbólumaként használ.
Nyugodtan jöhetnek az ellenségei, mert Párizsban már nem árthatnak neki, Párizs megvédi őt:
Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
Rejtve, kábultan és szabadon.
Egy nyomasztó érzés alól szabadul most fel a lírai én, aki „lihegve” megáll és „kábultan” elterül, mert megérkezett Párizsba, így végre elengedheti magát a nagy hajsza után.
Hunnia új szegénylegényét
Őrzi nevetve
S beszórja virággal a Bakony.
A pandur-szegénylegény kép is jelzi, hogy Ady üldözöttnek, űzött vadnak érzi magát. Ő a szegénylegény, ellenségei, üldözői pedig a pandúrok.
Itt halok meg, nem a Dunánál.
Szemem nem zárják le csúf kezek.
Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
Valami nagy-nagy,
Bús semmiségbe beleveszek.
Erőt vesz rajta a hatalmas kimerültség („Valami nagy-nagy, / Bús semmiségbe beleveszek.”) Végkimerüléshez, halálhoz hasonló fáradtságot érez, amely már-már megtöri életigenlését is.
Ugyanakkor a riadalom, az ijedtség, a rettegés, amely Párizsig űzte, még nem múlt el, ezt érezzük az igékből (vághat, jöhetnek, sikonghat, zörrenhet, kiönthet, csak úgy halmozza Ady a -hat/-het képzőket). Mintha az őt üldöző pandúrhad árnyát látná maga mögött: mintha a Dunának (=Magyarországnak) még mindig hatalma lenne a szökevény felett, és bosszút állhatna rajta.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
