A 3. strófa mutatja legjobban ezt a kettősséget: a bujdosó kuruc verést kér saját népére, akárcsak a Nekünk Mohács kell című vers lírai énje. Túlzó, igazságtalannak tűnő szavai, vádaskodása csupán keserűségének fokát jelzi, és valójában ragaszkodásból, szeretetből fakad.
A beszélő szerint a magyarság nem képes elviselni egy vezért, irányítót, uralkodót önmaga felett, nincs benne tűrés, nincs benne alázat, nincs benne hajlam az alávetettségre, ugyanakkor a szabadságot nem érdemli meg. Nem érdemli, mert ellenségeivel szemben gyáva, barátaival szemben kegyetlen. Indulataiban, érzelmeiben nem kitartó, nem következetes. Ha jót akart tenni, az is rosszul sül el.
A lírai én is egy a régi magyarokkal, akikkel nagyon érzi a közösséget, mégis valami felkavarja az indulatait. Az utolsó versszakban már „veszett nép”-nek nevezi a magyart.
Helynevekre való történelmi utalásai a kuruc kort idézik: Késmárk hegyén Thököly Imrének, az 1678-as kurucfelkelés vezetőjének volt várkastélya, Majtény síkja pedig arról nevezetes, hogy a kurucok itt tették le a fegyvert 1711. április 30-án. Ez a szomorú élmény áll az indulásra kész bujdosó mögött, aki elutasítja a hagyomány, a múlt üzenetét, amely visszatartaná.
A zárlat végérvényesnek állítja be a távozási szándékot: „Sohse nézek többet vissza.” A vers tehát látszólag a menekülésről és azoknak az érzelmi kötelékeknek a szétszakításáról szól, amelyek a lírai hőst a hazához, a régi életéhez, az emlékeihez, a múltjához fűzik. Ám ez csak a látszat. A belső, mélyebb valóság más, ugyanis a verszene tökéletesen ellentmond annak, amit a szavak kifejeznek.
A Sípja régi babonának magyaros ütemhangsúlyos verselésű, mely régi népies sorfajból, felező nyolcasokból épül fel. A félrímes, hatsoros strófák tiszta és ősi magyar formát mutatnak, sehol nincs áthajlás, az ütemhatár és a mondathatár mindenhol egybeesik. Fontos zenei kifejezőeszköz az első strófában sűrűn található alliteráció.
A ritmus élénk lüktetése zeneileg hangsúlyozza a hazaszeretetet, a néppel és a hagyománnyal való összefonódást, miközben maga a vers tartalma ennek épp az ellenkezője (hiszen arról szól, hogy a lírai én elkeseredésében hátat fordít a hazájának). A vers rejtett üzenete azonban mégiscsak a hazától való elszakadni nem tudás: a kedves-bájos dallam azt fejezi ki, hogy a kuruc számára lehetetlen az elválás.
Az issza-vissza rímpár egy közismert magyar népdal rímeire játszik rá: „Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza.” A rímfelelő szó, a „vissza” verszáró helyzetben áll, ezért nyomatékos. Jelzi, hogy az elszakadás, elindulás csak szándék, elhatározás, és bár a lírai hős kijelenti, hogy elmegy, és vissza se néz, elhatározását nehezére esik megvalósítani.
A ritmus tehát a szöveggel ellentétes irányú érzéseket sugall, a vers dallama azt fejezi ki, hogy az elmenő kuruc lélekben visszavágyik és vissza is fog térni, mert úgysem bírja sokáig távol a népétől és a hazájától.
Úgy tűnik, a vers beszélője csak a kilátástalan jövő miatt érzett fájdalmában vádaskodott, átkozódott és távozási szándéka sem elvágyódásból, hanem elkeseredésből fakad. Valójában nem akar elmenni.
A szövegköztiség (intertexutalitás) szempontját vizsgálva azt látjuk, hogy a Sípja régi babonának a magyarság nemzeti öntudatának mélyéről származó motívumokat idéz meg (vérségi kötelék, nép, siratás, áldáskérés), amelyek mélyen benne gyökereznek a magyar irodalmi hagyományban. Gyakoriak voltak a kuruc költészetben (megjelennek pl. a Rákóczi-nótában), de feltűnnek nevezetes reformkori költeményeinkben is (pl. Himnusz, Szózat).
